A szülő beavatása

Most akkor kell a mozgásterápia? Szükség van arra, hogy a tanulási zavaros gyerekekkel mélyebben foglalkozzunk? Egyáltalán hányan vannak ők?- kérdezhetném. Ehelyett én mindig azt kérdezem: Hogy érzik ők magukat a világban? Sokszor mondom, írom, újra mondom, hogy amikor ilyen gyereket nevelünk, vagy tanítunk az iskolában, mindig gondoljunk arra, hogy az emberi természet szinte mindig  afelé törekszik, hogy jól érezze magát. Vajon akkor életszerű az a feltételezés, hogy a gyerek (aki kicsi, gyenge, és a felnőttektől függ) direkt nem figyel, és direkt nem tanul? Ez normális cselekedet lenne? Önmaga ellen teszi a legtöbbet ezzel a viselkedéssel, tehát feltételezhetjük, hogy nem direkt tanul rosszul. (Nyilván nem azokról beszélek, akik egész délután legóznak, másnap pedig egyesre felelnek.)

Gondja van az ilyen, egész délután gyakorló, mégis rosszul teljesítő gyereknek még akkor is, ha ezt nem tudja megfogalmazni.

A minap voltam egy drámajáték foglalkozáson, mely műfajról köztudott, hogy a gyerekek 99%- a rajongva szereti, és még akkor is részt vesz a foglalkozásokon, mikor már amúgy elege van a különféle feladatokból. Hátul ültem megfigyelőként, és feltűnt egy kisfiú, aki nem tudott együtt játszani a többiekkel. Mindig beleszólt, mindig mást csinált, mindig elrontotta a többiek játékát... mindig, mindig. Csodálattal néztem a tanárnőt, hogy milyen türelemmel bánik vele, közben láttam magam előtt, ahogy ugyanez a kisfiú szétdúlja egy egész osztály életét az iskolában. Ááá, a tanárok rémálma!

Aztán megszólalt, és hosszan próbált elmondani valamit.

A viselkedését látva már meg sem lepődtem, mikor meghallottam, hogy erősen beszédhibás.

Aztán meg voltam egy helyen, ahol egy rakás nő volt még rajtam kívül. Várakoztunk, s míg ők csevegtek vagy olvasgattak, én elővettem a laptopot, az állapotfelmérő lapokat, és dolgoztam. Valakinek szemet szúrt, és rákérdezett, mik ezek. Mikor megmondtam, hogy mozgásterápia, csak úgy záporoztak felém a kérdések. Kinek a sajátja, másnak a sógornő gyereke, megint más csak annyit akart tudni, hogy elindulhat- e a gyerek egy éves kora előtt. Mindenféléket kérdeztek, és én csak pislogtam. Még meg kell szoknom, hogy ez a téma mennyire érdekli a nők nagy részét. 

Aztán eszembe jutottak a pedagógusok, akik panaszkodnak, hogy a munkájuk falra hányt borsó. Hogy hiába mondják a szülőnek, hogy ezt meg azt csinálja a gyerekkel, majd akkor javul az állapota, a szülők nem csinálják, nem törődnek vele. 

Aztán ugyanők azt mondják nekem, hogy ne akarjak a gyerekemmel foglalkozni, mert majd ők- vagy más- jobban tudják, mit kell tennem. 

Végül összerakom ezt a három dolgot, és gondolkodom, kinek van igaza.

Nyilván szülő- szülő közt is van különbség. Nyilván van, akinek hiába mondod, nem segít a gyerekének. De ilyenkor meg eszembe jut, hogy hát a szülőnek is az volna jó, ha a gyereke rendbe jönne. Milyen szép lenne, ha jobban menne neki a tanulás, és nem kellene még este is a lecke fölött görnyedni. Miért nem segít akkor? Tudja ő vajon, hogy azok a nyűgös gyakorlatok, amiket a fejlesztő pedagógus, vagy a logopédus, vagy mozgásfejlesztő írtak elő, és amiket olyan nyafogva csinál a srác, valójában mit is jelentenek? Tisztában van vele, mi az a mozgásterápia, fejlesztés, stb? Vagy valaki egyszer felmérte a gyerekét, és azt mondta neki, ezt kell csinálni, és kész? Ő meg hazament, és nézte: Na, nézd már, hát tudja ez a gyerek a fejét emelgetni, akkor meg minek ez most ide? Még fára mászni is tud, akkor minek evickéljen itt a szőnyegen?

Elmondta ezt neki valaki?

Vagy úgy, mint nekem: Kedves anyuka, egy mozgásfejlesztést mindenképpen javasolnék. Igen? És az mi? Hát a mozgását fejlesztik, és majd ettől ügyesebb lesz.

Ennyi?

Vajon hányan kapnak hasonló felvilágosítást?

Más az, ha már pénzért viszi "maszekba'" a szülő a gyereket. Akkor már jobban kérdez (illetve felvilágosultabb, hisz maga lépett az ügy érdekében), és jobban el is várja, hogy tudja, mit kap a gyerek a pénzért. 

Az viszont igaz, hogy ez nem egyszerű. Nekiállni a gyerekkel tornázni, unalmas gyakorlatokat ismételgetni egy reménybeli javulásért... Ember legyen a talpán, aki ezt bírja sokáig. Főképpen ugye, ha a gyerek nem is túlságosan együttműködő, és a fejlesztés egyben családi háborút hoz magával.

Pedig nincs mit tenni, csinálni kell. Így- úgy, játékokkal megízesítve, de kitartóan. Mondok viszont egy jó hírt. Lehet ezt örömmel végezni, lehet a tanulás is öröm. Lehet mozgást fejleszteni jókedvűen, úgy, hogy eközben a család megerősödjön, szülő- gyerek- testvérek minden nap találjanak pár percet az együttlétre, nevetésre. E mellé már csak plusz ajándék, ha ráadásul néhány hét múlva az írás- olvasás- figyelés is könnyebbé válik.

Érdekes:

Néha olyan nehéz észrevenni! Néhány jel, illetve tegyük tisztába a fogalmakat!  ITT

És ami jön: Most már tényleg játék. Aztán a nagy téma: Iskola, vagy otthon? Segít az intézmény, vagy inkább menteni kell onnét a gyereket? Hétfőn próbálok beszélni a tanítónőkkel, hogy Bobi legalább a kötelező napközi alól felmentést kapjon. Ebből sejthető, miféle érzések formálódnak bennem ezzel kapcsolatban.