2011. április 13., szerda

Tisztelet Vekerdy tanár úrnak



1905-ben azt is tudták még, hogy a kamaszkorban nem szabad a gyereket megterhelni, hiszen élettani eredetű fáradtságban szenved – a mai iskolarendszer erre nincs tekintettel, pont abban a korban követel maximumot a gyerektől, amikor ő arra fizikailag nem képes.
Már a kilencvenes évek elején lezajlottak azok a vizsgálatok, amelyek kimutatták: az iskolában szerzett tudás legtöbb 18 százalékban számít a felnőtt későbbi sikeres boldogulásában. A tudásanyag 75 százalékát az eminens is elfelejti öt év alatt; az emberek átlagosan 9 százalékára emlékeznek az iskolában tanultakra úgy, hogy azt alkalmazni tudják. Mégis, miért van az, hogy a mai 80 éves jobban emlékszik arra, mit tanult annak idején az iskolában, mint a gyerek? Mert annak idején kevés, de jól rendszerezett információt sajátított el .

Az a tanulság, hogy nem szabad fetisizálni a tudásanyagot. Az iskolák szorongó gyerekeket „nevelnek”, szorongó gyerekekből szorongó felnőttek lesznek, a szorongás márpedig megakadályozza, hogy képességeink maximális fokán teljesítsünk. Az érzelmi intelligencia sokkal fontosabb a későbbi boldogulásban, mint az IQ; a gyereknek az érzelmi biztonságot kell megadni, nem pedig tanulásra hajszolni. A szorongó szülő „a legjobbat akarja” a gyerekének, magánóráról magánórára hajszolja, már az óvodában is vannak helyek ahol nem játszanak, hanem az iskolára készülnek a gyerekek. Pedig ez neki nem jó, és később sem lesz ettől sikeresebb.

Hogyan lehet az érzelmi intelligenciát fejleszteni az iskolában? Művészeti oktatás által. Egészségesen fejlődik a gyerek, ha kreativitását nem elfojtják, hanem bátorítják.Ráadásul a művészet az agresszióoldás leghatékonyabb eszköze . Mi inkább a középkori skolasztika örökösei vagyunk: a lectio során a tanár felolvasta, „a fejekbe töltötte” a leckét. Ennek képezték ellenpólusát az akkor alakult egyetemek, ahol a disputa, a vita volt a tanulási folyamat legfontosabb eleme. A tanárok ma le akarják adni az anyagot , de a gyerekek nem akarják felvenni többé .

Erre vezethetőek vissza a sokszor panaszolt magaviseleti problémák is. A mai tanítási módszerek ellenében sokkal hatékonyabb a kooperatív tanítás, amely minden egyes tanulót bevon, és együttműködésre késztet. Bármilyen témát tanulnak éppen, annak egyes altémáit nekük maguknak kell kidolgozniuk: csoportokban dolgoznak, nyüzsögnek, kommunikálnak, megtanulják használni a könyvtárkatalógust, kikeresik a könyveket, összeszedik az információkat és a végén minden csoportból egyvalaki elmondja, mire jutottak.

A kreativitás főleg a divergens gondolkodás sajátja: az, amely ezerfele szalad, asszociál, keresi az utakat. A hagyományos iskola a konvergens gondolkodást szereti, azt bátorítja, azt emeli föl. A tehetséges, kreatív gyerek, amikor felelni szólítják és hirtelen mindenféle eszébe jut, leültetik és rossz osztályzatot kap, mert „mit beszél össze-vissza” – eközben aki a megtanult és „egyedül üdvözítő” módon elhadarja a választ, azt megdicsérik. Nem véletlen, hogy az eminensek kevésbé sikeresek az életben, amely mindig új és új probléma, kihívás elé állítja őket, és a megoldás megtalálásánál néha kifejezetten hátrányos a régi sémák alkalmazása. Mivel az iskolai eredmény nem korrelál az életben elért sikerekkel, miért is hajtjuk a gyereket, hogy jó tanuló legyen?

Ne szorítsuk két malomkő közé, ha már az iskola teljesítménycentrikus, ne követeljünk tőle mi is „teljesítményt”, ne kínozzuk otthon korrepetálással, ehelyett adjunk érzelmi biztonságot, ölelést, együttlétet, közös reggelizést.



3 hozzászólás. Szólj hozzá te is!:

Angela írta...

És az iskola se építse be magától értetődően a haladási ütembe azt a feltételezést, hogy a szülő majd otthon rátanít az iskolára (vagy megtanít az iskola helyett :-( ). Ma már sok tanítónak egyértelmű és elvárt az, hogy a szülő otthon még tanítsa a gyereké.
Abszurdum. Akkor, mikor a pedagógus méltán büszke a megszerzett diplomájára, miért beszél arról nyilvánvaló természetességgel, hogy a képzetlen szülő otthon mit végeztessen el a gyerekkel? Ezek szerint mégsem annyira fontos a képzettség a tanításhoz?

Vike írta...

Öszintén: érettségi után pár évig álmomból felkelve is fújtam a kötelezően megtanulandó szabályokat, évszámokat, képleteket... annyira belénk sulykolták. Nem voltam kitűnő tanuló, csak 4-es körül. De mára már mindent elfelejtettem. Középiskolás időszakomat végigstresszeltem, tanultam, rettegtem... Szörnyű volt! Mire volt ez jó?

Márta írta...

Az én gyerkőcöm érettségi előtt áll, s néhány hónapja kezdett el tanulni, eddigi életét csak eltöltötte az oktatási rendszerben. Rettentően fáradtan vonszolta magát haza nap, mint nap az iskolából. Kemény csaták voltak, végül feladtam.
Nem is értem miért kell otthon is nyuvasztani agyereket, amikor egy hosszú műszakot lehúzott a suliban.
Nekünk sem mindig smakkol egy erőteljes munkanap után a házi feladatokat önként és dalolva végezni.
Lesz itt valaha változás?!
Muszáj érettségizni? Miért nem elegendő az irányultságnak megfelelő kreditpontokkal tovább lépni?
Három napig nyúzott nővérem a logaritmus azonosságaival, mit ad Isten azt húztam ki és nem tudtam belőle egy szót sem....
Ha ma meg kellene oldanom egy egyenletet képtelen lennék rá.
Van némi fenntartásom jelen oktatási rendszerünkkel.. /enyhén fogalmaztam/.