Bimbi kirándul, avagy hogyan tegyük sikeresen tönkre gyermekünk osztálykirándulását?

Osztálykirándulások vannak most nap mint nap. Én már csak tudom, nekem ez a munkám. Az osztályok jönnek, én levezetem a programot, majd elmennek haza, telve élményekkel.

A tanév utolsó két hónapjában sok- sok gyerek jön velem kirándulni. És sok- sok felnőtt is persze. Szülők, akik elkísérik a gyereket, vagy mert a tanító néninek kell a segítség (amúgy sincs elég baja), vagy mert a buszt meg kell tölteni, vagy mert amúgy soha nem mennek sehova együtt, vagy mert hisznek saját fontosságukban és tényleg azt képzelik, hogy a gyereküknek jó, ha ők ott vannak vele.

Nekik is van azért arról elképzelésük, hogy mitől jó egy osztálykirándulás, mik a prioritások és hogyan kell egy ilyennek megtörténni ahhoz, hogy végül pozitív mérleget vonhassunk.

Készítettem egy kimutatást arról, hogy mi a fontos az átlagos szülőnek az osztálykiránduláson:

- 100 méterenként legyen egy kávézó, ahol meg lehet állni.

- A gyerekek ne szaladgáljanak összevissza.

- Ne is hangoskodjanak.

- Várjanak, amíg ő, a szülő megissza a kávéját.

- A hegy legyen sík. Vagy inkább lejtsen felfelé.

- A Gyermekvasút menjen fel egészen a kilátóig. Hogy nincsen sínpár? Nem baj, tegyék le!

- Legyen kávé ott is! Mármint a vonaton.

- Legyenek ajándékboltok, ahol lehet venni a gyereknek csipszet, gumilabdát, nyalókát, léggömböt, egyebet.

- Ne legyen sok duma, sok túra, sok helyszín. Lehessen inkább az árnyékban ülni és kávézni (hisz ez egy kirándulás!). Na, jó, a gyerekek mehetnek, de ugye erre jön vissza a csoport., mert ő, a szülő innen egy tapodtat sem mozdul.

Egy ilyen szülős kirándulás általában az alábbi séma szerint zajlik: Miután megérkezünk a helyszínre, a gyerekek kiugrálnak a buszból, majd megvárjuk a szülőket és elindulunk. Szurkolok, hogy ne legyen olyan felnőtt, aki 100 méter után megkérdezi, hogy messze van- e még a cél. Mindig megkérdezik. Ilyenkor általában azt mondom: Hát persze, még nagyon messze van. A gyerekek ettől ujjonganak, a szülők fújtatnak. Látom, kissé megsértődtek, amiért ilyen vacak kirándulásra hozták őket.

Mindig van azért köztük egy legfürgébb, aki ott van mögöttem. Ő egy hős, mert azonnal elmeséli, hogy „gerincre” műtötték, ettől függetlenül ez a túra meg se kottyan neki. A gyerekek kérdezősködnek, de hamarosan rájövök, hogy kár válaszolnom, a szülő levezényli a kirándulást nélkülem is.

- A. néni (ez én vagyok) ! Sokat túrázunk még?

- Még éppen eleget, úgyhogy jobb, ha nem siettek, mert aztán „majd jól kifáradtok, én meg nem cipelek senkit a hátamon”! - Meglepve nézek fel. Válaszolnom már nem kell. A szülő folytatja, mintha ott sem lennék:

- Ne üljél le édes gyerekem, mert aztán annál rosszabb lesz felállni!

- Sokkal könnyebb a dolgod, ha „menés közben belerugózol”.

- Nahát, micsoda szerencse, hogy Z. nem jött el (Z. egy szülő, aki lemondta a kirándulást), mert ezt aztán biztos nem bírta volna! Te bírod Bimbikém? Nem szúr az oldalad? Nem fáj a lábad?- A gyerek nagy szemekkel néz. Eddig nem tudta, hogy ilyen tüneteket kell produkálnia.

Mivel minden gyerek a lába elé néz leginkább, feldobom, hogy jutalmat adok annak, aki leghamarabb meglátja a Kilátót a fák között. A gyerekek rögtön kérdik:

- Mégis merre nézzünk? Válaszolni nincs idő, a szülőnek most is van valami nagyon okos gondolata:

- Hát előre, merre néznél? Mindig csak előre!

 Ekkor végre meglátják a tornyot, természetesen bal irányban.

Felérünk a hegyre, lassan a szülői gárda is megérkezik. Megtettünk közel 800 métert nagyjából 30%- os emelkedéssel. A felét vonattal. Van még egy kicsi, a Kilátóba mintegy 30 méteres felfelé menet. A szülők egy része nem jön, azt mondják, ennyi éppen elég volt nekik. Ennek én örülök nagyon, talán így végre jól érzik majd magukat a gyerekek. Van azért, aki mégis velünk tart, közben vérig van sértve a mocsok hegyek miatt, hogy így kitoltak vele, mikor felgyűrődtek az eredeti sík állapotból. Nem akarom elhinni, amit a hátam mögül hallok:

- Ide miért nem jön föl a vonat?

Miért? MIÉRT??? Mert nincsen sín! És tényleg komolyan gondolja, hogy a Libegő állomásától az Erzsébet Kilátóig vonatnak kellene járni. Nagyon csalódott, mikor az épület lábánál kiderül, hogy még mindig van följebb- igaz, már lépcsőkön. A hülye kölök meg menni akar.

- Bimbi, az már nagyon magas. Nem mehetsz föl, mert átfordulsz a korláton, „aztán majd kiskanállal szedhetlek össze”.

Végül rááll, nincs arca azt mondani a gyereknek, hogy kitiltja onnét, ezért fancsali fejjel felmegy. Megáll középen és erősen kapaszkodik:

- Bimbi, nem mehetsz közelebb a korláthoz! Úristen, ez nagyon magas! Szédülök! Bimbi, megyünk lefelé!  

Imbolyogva farol a lépcsőkön, akivel találkozik, mindenkinek elmondja, hogy milyen felháborítóan magasra csinálták ezt a kilátót, és ő ugyan ki nem engedte a gyereket a szélére. Az kéne még csak, hogy leessen a mélybe és „úgy kelljen a maradványait összevakarni”.

Lent egy kissrác futkározik, majd elesik. A könyökéről lenyúzza a bőrt, de szalad tovább. Pontosabban szaladna, ha lelkiismeretes szülő nem látná. Lecsap rá, hogy ápolja:

- Fáj? Nagyon fáj? Van valakinek fertőtlenítő szere? És tapasz? Ezt azonnal le kell fertőtleníteni, mert majd a végén elgennyesedik és „elüszkösödik a karod”!- mondja neki. Nyüzsög, zizeg, a gyerek kezd megszeppenni, ő azt hitte, csak egyszerű horzsolás. A többiek futnak a hintára, neki meg nem lesz helye, jó lenne, ha elengednék, de mi lesz, ha tényleg leszárad végül a keze? Sebaj, majd lesz itt anyja helyett anyja- nem marad egyedül a bajban. Főképp, hogy Bimbi még mindig valahol a kilátóban mászkál. Visszaszökött ugyanis, hogy meg tudja nézni a Dunát onnét fentről. A többiek mesélték neki, milyen szép. No, persze, nekik nem jött az anyukájuk.

Végül elindulunk lefelé. Gyalog. Nem lehetne libegni? Nem. Ó, milyen kár! Még mindig gyaloglás! A lejtő 30%- os dőlésszöggel vár ránk. Ballagunk, a gyerekek meglódulnak, én megyek mellettük. A hátam mögött hallom a szülőt:

- Ne szaladjatok, mert elestek! Majd akkor nézhettek, mikor „térdben véreztek el”!

- Most már ideje lenne, hogy valahol egy kávézó legyen, mert ezt nem lehet bírni!

- Az biztos, hogy többet nem jövök. De a gyerek se! Na, jó, tényleg szép volt, de ennyit gyalogolni akkor is túlzás! Pedig én aztán bírom a strapát.

- Hát, Bimbi, tényleg jó, hogy K- t nem hoztuk, nem tudom, mi lett volna vele.

- Ennél még valamit? Vegyünk majd lent egy fagyit? Én meg iszok egy kávét, jó? Vagy hamburgert kérsz inkább? Fáj a gyomrod? Na, ugye! Mert összevissza eszel mindent!

- Ne menj előre, mert ha túl gyors vagy, elfáradsz majd, „aztán meg nyafogsz, hogy fáj a lábad”.

És végül a megszokott és a mai napon legalább százszor hallott „Ott vagyunk már?” zárja a sort.

Aztán beülünk a buszba, a szülő elfolyik az ülésben. Kezdi magát jól érezni, hisz úton van hazafelé, hamarosan véget ér a rémálom, a gyerek végre újra beköltözik a számítógép mögé és lesz csend- rend- nyugalom. Csak remélni meri, hogy nem szenvedett maradandó károsodásokat- már úgy gerincre- és rendkívül elégedett magával, amiért nem hagyta magára a gyereket egy ilyen nehéz helyzetben. Hiszen mihez is kezdett volna nélküle? Ki vigyázott volna rá? Ki adott volna neki tanácsokat? Ki vett volna neki fagyit, jégkrémet, hamburgert, csipszet, üdítőt? Ki mondta volna meg, hogyan járjon, hová menjen, mire üljön, merre nézzen, mit egyen, mit gondoljon, mit érezzen? Ki segítette volna át ezen a rettenetes, elképesztő, életveszélyes másfél kilométeren, ha nem ő, az anyja? Igen, nem fér hozzá kétség, mennyire nagyszerű szülő ő, hogy még ezt is elviseli, ezt is megteszi a gyermekéért. Igazán jó lenne, ha ezt végre Bimbi is látná, érezné, és természetesen hálás lenne érte.

- Angela-