2010. október 29., péntek

Az út vége

Ez egy kis kitérő (ezért lesz jó, ha saját domainem és rendes honlapom lesz, mert akkor ugye ez a mostani megjegyzés egy külön kategóriába kerülhet úgy, hogy ne zavarja a szakmai bejegyzéseket).
A középső fiam (aki szintén iskolát váltott idén) gyakran mesél egy osztálytársáról, aki megmérgezi az osztály légkörét az iskolában. Rossz, agresszív szóban és tettben olyannyira, hogy van olyan gyerek, akit már teljesen megtört és tönkretett idegileg. Természetesen nem jól tanul, és feltűnően kérkedik (ez már eleve gyanús) azzal, hogy ez náluk otthon nem számít, őt nem dorgálják meg, ha egyest vagy beírást visz haza. A fiam nem érti ezt, mivel számára elképzelhetetlen, hogy ujjat húzzon a tanáraival. Én meg ugye annyira nyughatatlan vagyok, hogy a tünetekből kisilabizáltam, hogy valószínűleg eléggé összetett problémái lehetnek a srácnak, és (jaj, én buzgó mócsing!) bementem ma reggel az iskolába. Szóltam az osztályfőnöknek, hogy beszéljen az anyukával, és segítek szívesen (természetesen ingyen), hátha kicsit meg tud nyugodni a gyerek. Erre azt mondja nekem a tanárnő, hogy ő annyit tesz, hogy beírja az információt és az elérhetőségemet, és hátha anyuka keresni fog. Ő ugyanis már régóta nem beszél vele. Miért? Mert akkor anyuka vagy dührohamot kap, vagy sírógörcsöt.
Aha.
Az a szülő, aki a fia szerint cseppet sem törődik a rossz eredményekkel. A fia szerint, aki rezzenéstelen arccal fekszik a padon, mikor nyilvánosan ócsárolják, aztán a szünetben összeveri a gyenge jó tanulót.

Tipikus példája ez annak, hová juthat egy egyszerű tanulási probléma. Könnyű együtt éreznem, mert nincs a gyerek a kezem alatt (fiam gonosznak és ostobának látja, én pedig szánni valónak), de érzem ilyenkor azt a mérhetetlen tehetetlenséget, dühöt és szomorúságot, ami néhány hete még engem is uralt. Szörnyű lehet a gyereknek. Képzeld csak el, hogyan érezheti magát, ha már idáig jutott.

Lehet nekem szurkolni, hogy anyukája ez egyszer tegyen egy próbát, és keressen meg.

6 hozzászólás. Szólj hozzá te is!:

Sárosdi Virág írta...

Háát, Doris, ez azért kemény...én nagyon szurkolok.

Banyuc írta...

Szurkolok, de neked is, hogy ne csalódj és az a gyerek tényleg megmenteni való legyen ...
Tudnék mesélni neked kis bűnöző palántákról és hát szó szerint azokról, hisz a rendőrségen volt dolgom velük és akartam menteni is és aztán mégis csak embert ölt, "mert azt még nem próbálta és kíváncsi volt rá, hogy milyen lehet... "

D. írta...

A bűnözők kb. 80 százaléka bizonyítottan tanulási nehézségekkel küzdött annak idején.
Pont.
Nagyon tudok haragudni a gyerekekre, mikor személyesen vagyok érintett a rosszalkodásaik által. De, ha mint jelenséget nézem, akkor azt gondolom, aki tud tenni értük, annak kötelessége.
Szinte semmi esély rá, hogy megkeressenek, nyilván kaptak már annyi kellemetlenséget, hogy eszükben sincs segítséget kérni, ráadásul nem is ismerem, hogyan gondolkodik az anyja, de ami tőlem telt, megtettem. Amióta a fiam ide jár, naponta hallom ennek a fiúnak a nevét.

Banyuc írta...

Igen, abban igazad van, hogy minden gyerek megmenteni való és nagyon nagyon jól tetted, hogy jelezted a segítő szándékodat. Én már két éve szemezek egy kislánnyal, aki most Vió osztálytársa lett.Diszes és magatartás zavaros, és szegény folyton emlegetve van és valóban egy cserfes kis "ragacs", de ugyanakkor nagyon segítőkész és elismerésre vágyó kisgyerek.

Bartos Erika írta...

Minden jószándékunk ellenére nem igen tudunk tenni azért a gyerekért, ahol a szülő nem partner. Nagyon fáj látni, ahogy tönkre megy egy élet, prognosztizálható a kimenet. Ahhoz is erő kell, hogy elfogadjuk a világ összes gyereke nem a mi nevünkön van...(sok évembe tellett) a legjobb szándék mellett is végesek a lehetőségeink. Erika

d. írta...

Erika: Teljesen igazad van. Természetesen nem keres z anyuka. Azért vagyok nagyon szomorú, mert nekem is volt ilyen időszakom, mikor kifordultam az iskolából és bőgtem a tehetetlenségtől. Éreztem, hogy nem szeretik, nem ismerik, és minden csak egyre rosszabb lesz. Nekem már a kezemben van egyfajta tudás, amivel segíthetek, de ennek a fiúnak az anyukája ott maradt abban az érzésben, hogy mindenki ellenség, és mindenki az én fiamat bántja. És könnyen lehet ám, hogy ez egyszerűen azon dőlt el, hogy hogyan közölték vele a rossz hírt. Azt gondolom, sok mindent el tudunk fogadni mi, szülők, ha a "megmondás" mögött valódi törődést érzünk. Nem azt, hogy a gyerekünk egy "probléma".