Koszorú, koszorú

Különös változások vannak minálunk. Nem annyira régen volt, mikor magamba néztem, és elgondolkodtam, vajon miért is tartják ennyire fontosnak a gyerekeim, hogy jó eredményeket érjenek el az iskolában?  Hiszen folyton azt hangoztatom, hogy nekem nem kell kitűnő tőlük, én elfogadom, ha nem annyira jól sikerül valami. Aztán mégis ujjongok a kiválók láttán, és lekonyulok, vagy aggodalmaskodom, ha valami gyengébbre sikerül. Meg aztán kérdés az is, hogy mit közvetít az a szülő a gyermeke felé, aki folyton küzd és meg akar felelni a világnak.


Szóval egy napon elgondolkodtam ezen, és beszéltem a fiúkkal is erről a témáról. Mondjuk úgy, hogy bocsánatot kértem tőlük a túlzott elvárásaim miatt azzal, hogy elmondtam nekik, mostantól nem érdekel az érdemjegyük. Csak az érdekel, hogy minden tőlük telhetőt megtettek-e a tudásért. Ha igen, és mégsem sikerül, az NEM ÉRDEKEL. Érdekel persze, de nem leszek dühös, nem fogom őket kevésbé szeretni akkor sem, ha becsúszik egy gyengébb jegy. Nem ez fogja meghatározni a kapcsolatunkat. Azt mondtam, az élet olyan sokféle, hogy mindenki megtalálhatja benne a helyét. Boldognak és nyugodtnak akarom látni őket, amennyire ez lehetséges.
Elérzékenyülök, ha erre gondolok, mert olyan ártatlanul és értetlenül néztek rám, hogy akkor jöttem rá, mekkora súly alól szabadítottam fel őket. Furcsa mód azóta jobban észben tartják a feladatokat, a dolgozatokra külön készülnek, és kérnek is segítséget tőlem. Én pedig erőlködök. Tanulom, hogy ne az legyen az első kérdésem suli után: Na? Mi volt az iskolában? Ne túrjam ki a táskájukat és ne ellenőrizgessem a füzeteiket.
Bizalom. Ez hozott változásokat az életünkben. Ma például Bobi nagyon meglepett. Templomban voltunk, s ez egy meglehetősen nehezen kibírható fejezet szokott lenni a fiúknál. Türelemmel végigülni 60 percet! Nem könnyű, viszont ha már egyszer ilyen iskolába jár a Nagy, akkor ezt vállalni kell- ezt mondom nekik. Jómagam pedig szeretnék gyakrabban és egyedül menni, hogy kicsit elmélyülhessek a gondolataimban.

Tehát nem könnyű, és a 30. perc tájékán szoktam elkezdeni a cselezést. Ott a notesz a táskámban és lehet csendben rajzolni. Döbbenettel láttam Bobi mai ügyködését.
Szorgalmasan írta magának a matek példákat, majd oldotta meg őket.
A meglepetések sora azonban nem ért véget ezzel. Délutánra azt terveztem, hogy a holnapi temetőlátogatáshoz elkészítjük a koszorút (melynek ötletét mammkától csentem el), és amíg építjük a csipkebogyókból az alapot, kicsit beszélgetünk erről az ünnepről. Ez a terv nem nagyon jött össze, de cseppet se bánom. A koszorú azért lett volna fontos, hogy a gyöngyszurkálással kicsit fejlesszük a finommozgásukat. Na, a végén aztán én fejlesztettem a magamét. A tűvel szurkálásba hamar belefáradtam, úgyhogy inkább a ragasztó pisztollyal égettem hólyagosra magamat. Hogy ők miért nem csinálták? Elárulom:
KÖNYVET ÍRTAK!

Nagyfiam rajong most a szerepjáték könyvekért, s ezek mintájára kezdtek el mindhárman írni. Bobi is. Sokáig és kitartóan. Élvezettel. És én erőt vettem magamon, és NEM törtem le a lelkesedését azzal, hogy a helyesírási hibáival szembesítettem volna (ne feledjük el, hogy neki először is a kedvét és a nyugalmát kell visszaadni). Szóval írt a gyerek jókedvvel, ötlettel, lelkesen.
Az én kis lelkem meg röpködött, és ragasztottam a csipkebogyókat nagy hévvel.
Közben kitaláltam, hogy minden egyes bogyó legyen egy emlék. Emlékekből áll az életünk, és ezekkel az emlékekkel őrizzük a halottainkat. És hogy gyűjtsünk össze emlékeket a dédiről. Aztán nagyapámról meséltem (sokadszor), akit ők már nem ismertek. Aztán az őróluk (saját magkról) szóló mesék jöttek (ezeket különösen szeretik a gyerekek).
Aztán elcsendesedtünk. Szólt a zene, ők írtak, én ragasztgattam és díszítgettem, és emlékeztem a halottaimra, a gyerekkoromra, szép és szomorú dolgokra. Végül a koszorú is elkészült, és beteljesítette hivatása első felét: rendezgette a gyerekek halállal való kapcsolatát, és fejlesztette a finommozgásaikat (az enyémeket legalábbis :-)).
Holnap pedig megkapják a nagyszüleim szépen feldíszítve a szépséges emlékeimmel, amiket róluk őrzök.

Ti hogyan beszéltek otthon a halálról? Félnek a gyerekeid, vagy el tudják fogadni, hogy egyszer véget ér az életünk?
 
Ami jön: Gyógynövények lapbook