2010. október 13., szerda

A szülő is ember

Mivel az elmúlt hetek (Te jó ég! Még csak egy hónap telt el!) alaposan átgyúrtak, kifacsartak és elfárasztottak, elkezdtem annak is utánajárni, hogy mint szülő, hogyan tudok a legnormálisabban hozzáállni a helyzethez.
Szerintem ott kezdődik, hogy az embernek el kell fogadnia, hogy az ő gyereke más, mint a többi gyerek (legtöbb gyerek). Nem egyszerű, bocs. Egyszerű addig, míg a gyereked érdekesen öltözik, megszállott bakugán gyűjtő, vagy az orra fölött van egy különleges anyajegy. Mikor aztán TÉNYLEG más...olyan nehezen tolerálhatóan más, akkor majd megismered, mi is az az elfogadás.

Kell azután egy nagy adag empátia a gyerek felé. Egy folyamatos tudat arról, hogy a gyereked nem az ellenséged. Bocs megint, ezek olyan gondolatok, amiket nem szoktunk kimondani, de léteznek azért. Ott vannak a nehéz pillanatokban. Néha tényleg azt érezzük, hogy a gyerek még direkt rádob egy lapáttal az amúgy is kimerült idegeinkre. Én egy ideje folyton arra gondolok, neki mennyire nehéz lehet az ő élete. Hisz nekem van egy nagy előnyöm vele szemben: én tudom irányítani a viselkedésemet, tudok koncentrálni, ha nyomasztó helyzetbe kerülök, legtöbbször ki tudok belőle lépni, ki tudok állni magamért, és így tovább. Ő ezek nagy részét képtelen megtenni, így állandó feszültségben él. Ha én feszült vagyok, megtalálom az utakat (vagy nem), hogy ezt a stresszt elvezessem, de a fiamnak ki tanítja meg, hogy miként bánjon az indulataival? Ilyenekre szoktam gondolni, ha meg akarom érteni őt, azután meg arra, hogy természetesen szabályok kellenek, elvárások kellenek, és valahogy nekem is meg kellene őrizni a derűmet (az ép elmémet).
Az persze nagyon jó, ha az ember egy olyan párkapcsolatban él, ahol a partner valóban partner. Meg tudják beszélni a nehézségeket, tudnak együtt pihenni, szórakozni, egyszóval az életüknek van olyan szelete is, ami nem a gyerekről szól. Ez nyugalmat és védszövetséget ad a szülőknek, míg egy rosszul, vagy sehogyan sem működő kapcsolat éppen hogy elmagányosítja a párokat.
Azt gondolom, az is jó, ha hasonló problémákkal küzdő szülőkkel tartjuk a kapcsolatot. Gyakran érzi úgy az ember, hogy egyedül van a problémájával. Vannak ŐK, akiknek ismeretlen ez a fajta élet, AKIK biztos úgy emlegetik az "enyémet", hogy AZ a gyerek, aki miatt mindig meg kell állni, mert nem ért semmit. ŐK, akik olyan furcsán néznek rám, mert biztos tudják ők is, hogy az enyémnek gondjai vannak, és rögtön azt képzelik, hogy az én fiam ostoba, pedig nem is. Hiszen ha tudnák, hogy mennyire nem! Szóval az ember nem kezd el mindenkinek erről beszélni, pedig jó lenne olyanokkal találkozni, akik értik, miről van szó. Amúgy meg beszél az ember velük, de valójában ők sem tudnak semmit. Gyakran lemondóak. Máskor vádaskodnak. Nem is nagyon hisznek benne, hogy jobb lesz a helyzetük, hogy a fejlesztés, amit az iskola előírt (megjegyzem, MÉG MINDIG NEM tudták Bobit felmérni), valódi változást hozhat.
Ki más hinne benne, ha nem mi? Tartozunk a gyereknek azzal, hogy hiszünk benne. Őbenne. Bár nehéz néha. Kiborul az ember a dolgaitól. Mondjuk reggel eszébe jut egy rejtőzködő feladat, aztán ott vacakol vele, ötször radíroz, majd hisztizve csapkod. Jön az indulat az emberben a gyerek ellen, mert ezzel a bénázással feltartja a többieket is, szemtelen, borítja az egész reggeli programot. Végül kiböki, hogy tegnap kabát nélkül jött haza (vidéken voltam, így önállóan intézték az ügyeiket).
Ne őrüljek meg!
Megőrülök.
Eszembe jutott ez a Kübler-Ross modell, amin az ember végigmegy, ha valami nagy tragédia(változás, bánat stb) éri:
1. Tagadás: Jó, ezen túl vagyok. Még tavaly volt az, hogy nem akartam látni, hogy gond van a gyerekkel.
2. Anger: "Ki a hibás?"- szakasz. Ilyenkor arra gondolunk, miért is velünk történik ez a szörnyűség. Miért van annak a másiknak "okosabb" gyereke, mikor az rá se néz, én meg töröm magam hiába. Miért ez a drága került ilyen helyzetbe, mikor a sok rosszcsont kirázza a kisujjából a követelményeket?
3. Remény: Esetünkben a remény akkor csillan fel, mikor becsúszik egy- egy jobb eredmény. Én például már barátkoztam a gondolattal, hogy más úton kell a gyerekkel folytatni, mikor megkaptuk a  "jó" bizonyítványt év végén, és ettől azonnal visszaestem a tagadásba. Nincs itt olyan nagy baj! Kezdhettem elölről az egész folyamatot szeptemberben.
4. Depresszió: Jelenleg itt vagyok (lennék, ha megengedhetném magamnak). Sírok sokat, bár a tanulásnak köszönhetően a reményt soha nem adom fel. Felelősnek érzem magam, féltem a gyereket, és félek, hogy mi lesz, ha nem tudom megoldani a helyzetét.
5. Átvétel: Az ember megadja magát, elfogadja a helyzetet, és berendezkedik rá. Ez a szakasz talán hoz megnyugvást, és egy újfajta szemléletet (de soha nem hozhat fásultságot, és feladást).

Bár eredetileg a miénknél sokkal tragikusabb élethelyzetekre szokták ráhúzni ezt a képletet, de valójában minden minket ért traumát így dolgozunk fel.
A legfőbb vigaszom pedig az, hogy AZ ÉLET NEM AZ ISKOLA. Az iskola csak addig fontos, amíg benne járunk. A kis rubrikák, amikbe a rossz eredmények kerülnek, egyszer majd a kandallóban végzik, és marad az EMBER, akivé formáljuk a gyerekünket.
Formáljuk???
És itt van máris a másik nagy fájdalmam. Ez a két óra, amit naponta velük- vele tölthetek. Ennyi jut nekem, az anyjának az iskola és a kötelező napközi után. Mivé tudom így formálni őt- őket? A fiam egy olyan helyen tölti az élete 90 %- át, ahol a negatív megerősítések tömegét kapja. Ahol azt tanulja, hogy buta vagy, tehetségtelen vagy, bosszantó vagy.
Csodálkozom, hogy mikor arra a dicséretre, hogy "okos" vagy, csak legyint egyet? Nekem jelenleg ez a legnagyobb aggodalmam. Mi lesz így vele? Mert az iskola  az "csak" iskola, de a sebek, amiket ott összeszed, egy életre szólnak. És ha nem hiszed, hogy igazam van, akkor gondolkodj el, van- e olyan fájdalom, megalázottság, szégyenérzet, ami ott ért valaha az iskolában, és fel tudod a mai napig idézni? Mondjuk úgy, hozod magaddal, beépül a döntéseidbe, része az önértékelésednek, ezzel együtt a sikerednek vagy a sikertelenségednek? Vitt- e az a rettenetes érzés valamilyen pozitív irányba (már felnőtt vagy, fel tudod mérni, hogy formált- e építőleg egy- egy élmény, vagy inkább rombolt téged). A gyerekednek épp annyi esélye van rá, hogy a szégyenkezés, a negatív kritika, a megalázottság építse a személyiségét, mint amennyit rajtad építettek ezek a dolgok gyerekkorodban. (Negatív kritikán értek egy beírást is, vagy az örökös "gyenge" értékeléseket, amikkel a gyerek a sok tanulás után szembesülni kénytelen. Ezt azért mondom, hogy nem kell a pedagógusnak külön bántani őt, épp elég, ha jóhiszeműen teszi a dolgát.)

Szóval nem vagyunk könnyű helyzetben mi, szülők sem. Elfáradunk, kiéghetünk, magányosnak érezhetjük magunkat a problémánkkal. Beszűkülhet a gondolkodásunk. A gyerekkel is elkövethetjük a hibákat egyrészt azzal, hogy ellene fordulunk, örökösen korholjuk, így még a családban sem érzi biztonságban magát, vagy azzal, hogy ráhagyunk mindent, így az elemi szabályokat sem tartja be. Pedig neki aztán fontosak a szabályok! Ezekbe tud kapaszkodni, hogy a napjai- gondolatai- feladatai ne csússzanak széjjel. Ha nap mint nap rendbe kell tennie az ágyát, az csak részben feladat, más részben mankó. Kis lépés, amibe kapaszkodhat, amiért elismerést kap, illetve ami a nap keretének egyik pontja lehet. A rendszeres sport, elfoglaltság szintén meghatározza a gyereket. Edzésre menni kell = feladat.

És a hogyan neveljüknél eszembe jutott egy szenzációs könyv. Thomas Gordon nagyon régóta közszájon forog a felvilágosult pedagógusok körében. Beszélgetési, problémamegoldó fogásai zseniálisak. Anno az osztályaimmal is a módszer alapján kommunikáltam, és mondhatom, az álom, miszerint pedagógus és diák VALÓBAN egy oldalon álljon, tökéletesen meg tudott valósulni. Később megvettem a szülői tréninget, alkalmazok is jónéhány fogást, de évek óta nem járt a kezemben a könyv. Most eszembe jutott, mert nem árt az, ha ott van. Ha néha újra fellapozom. Ajánlom nektek az alábbi mondattal:
A GORDON- MÓDSZER
"Hogyan változtathatják a szülők a gyerekekhez fűződő egyoldalú viszonyukat egyenrangú, örömteli kapcsolattá?"
 

5 hozzászólás. Szólj hozzá te is!:

Orsi írta...

Igen és ezen mindenki végigmegy, még az is akinek tökre nem lóg ki a gyereke sorból, sőt egy abszolút beilleszkedő típus.
Sokat gondolkozom én is ezen, annyira mások, így hatan, mintha nem is lennének rokonok! :)

Banyuc írta...

Köszönöm Doris ezt a bejegyzést, ez annyira nekem is szólt, bár mi amióta délután itthon tanulunk épp felszálló ágban vagyunk, csak ezt a tanítónéni nem veszi észre és mindig annyira elfoglalt, hogy elfelejti megdicsérni V-t a lelkesedéséért, a szorgalmikért, behordott könyvekért és más apróságokért, ami lehet, hogy a gyereket nem is annyira bántja, de amikor én rákérdezek és hallom, hogy nem dicsérte meg, akkor engem nagyon ...

Doris írta...

Orsi: Mivel kapcsolatban írtad ezt, hogy mindenki végigmegy? Nem értem, mire gondolsz pontosan.

Banyuc: Szívesen. :-) Lényeg, hogy V. örömmel tanul veled, és tudtok együttműködni.

Orsi írta...

Kübler-Ross modellre gondoltam, csak nem írta le pontosan. Olyan ez, mint mikor mondasz valamit, a másik meg nem hallja mert magadban mondtad.
Nagyon nagy szomorúság van most rajtam, ezért fogalmazok félreérthetően!

Doris írta...

Óóó...:-(