2011. január 27., csütörtök

Sir Ken Robinson- Mivé tesszük gyerekeinket?

Mint mondtam nektek, én nem vagyok több, mint mezei pedagógus, aki jó ideje nem tanít már. Sokan, akik itt vannak és olvasnak, bizonyosan leiskolázhatnak engem bármikor tanítási módszerekből, ilyen- olyan megtanulható anyagokból, amiket, ha felhoznak nekem, én csak pislogok és szerényen azt mondom, bocs, erről még nem tudok, de mondd meg, hol nézhetek utána.
Tanulok én is. A módszerem egyszerű, s úgy tűnik, működik. Ez a józan ész módszere. Úgy gondolom, a  gyereket "meg is lehet tanulni", de lehet őt érezni is, s az érzések szerint viszonyulni hozzá. Én ez utóbbit művelem.
Nos, Ken Robinson éppen ideje, hogy bekerült a látókörömbe.
Éppen most (és ennek a mondatnak még lesz jelentősége).
Nézem és olvasom, hogy tudjak normálisan gondolkodni. Hiszem, hogy a gondolkodásunk nagyban függ attól, mi mindennel vesszük magunkat körül és milyen információkat választunk magunknak. Ezért néztem már meg többször ezt a videót, és ezért teszem fel most nektek is, hogy lássátok, illetve ITT a szövege, ha külön szeretnétek tanulmányozni.


/View subtitles- ide kattolva magyar feliratot választhatsz/

Éppen most- ezt írtam előbb. Most, mikor Bobi végre bejutott a nevelési tanácsadóba és megkezdték a vizsgálatát
Az első felvonás a következő eredményt hozta: Semmiféle olyan eltérés nem mutatkozik, ami őt tanulási nehézségekre predesztinálná. Semmi. Átlagos képességű gyerek, bizonyos területek kiemelkedésével és bizonyos területek elfogadható mértékű gyengeségével. Nem jár neki címke. Hogy miért látta ettől függetlenül mindenki (még én is!!!), hogy itt- ott vannak idegrendszeri alulszervezettségei? Azért, amiért nekem is vannak ilyen hiányosságaim. És neked is, kedves olvasó. Amiért mindenkinél lehet olyan dolgokat találni, amik eltérnek az optimálistól. Ettől azonban mi még életképes, sőt, tehetséges emberek vagyunk. A gyerekeink is. A vizsgálat szerint Bobi egy átlagos képességű gyerek, aki olyan finomsággal rajzol, hogy a fejlesztős hölgynek kikerekedtek tőle a szemei. (Ettől függetlenül emberrajzra gyengét kapott nemrég az iskolában.)
Itt van a lényeg! Itt! Hogy milyen szemmel nézzük az emberrajzot, vagy a színhasználatot, vagy bármit. Van egy átlag, amit mércének veszünk és ahová el kell jutnunk egy adott életkorig. Ezt mércének állítjuk és nem, vagy alig toleráljuk azt, ami ez alá, vagy fölé esik... vagy ami más.
Ezért nézem most (és mindörökké) ezeket a videókat és bombázom magamat hasonló információkkal, mert minden percben tudnom kell, hogy az igazi cél a tehetséggondozás. A fejlesztésben is a tehetséggondozás a lényeg. Hogyan? Minden gyereknek van tehetsége. Van gyerek, aki zenész, van, aki táncol és van, aki rajzol. Ha őket figyeljük, megismerhetjük a látásmódjukat. A fiam rajzaiból kiolvasható a személyisége, a másik gyerekem éjjel- nappal táncol és mozog, ezért őt abból ismerhetem meg legjobban. Valahogy az lenne a jó, ha a gyerekeknek a tehetségükön keresztül tennénk láthatóvá a tudást. Abban a biztos tudatban élhetne az iskolában minden gyerek, hogy a véleménye fontos és a képességeit látják, elismerik. Mi lenne, ha utak lennének, amik bejárhatók?
Annyira utópisztikusnak tűnhet ez, mégis azt gondolom, hogy ez a jó út. Ma Bobival verset elemzünk és tanulunk. Mindent úgy raktam össze, hogy együtt legyen benne az alkotás, a természet megismerése, a helyesírás, az értelmezés... minden. Míg végigcsináljuk, több utat járhat be... az egyiken ügyesebben megy majd végig, a másikon majd küszködik. Egészében mégis sikert érez. Míg egy gyerek nyelvtan órán ül, egyetlen út van előtte: helyesen írni. Nincs 45 perc alatt lehetősége arra, hogy sikert érjen el, ha gyenge a nyelvtani készsége. Bár lenne egyetlen rajzos tevékenység, vagy egyetlen dal, netán 3 percnyi tánc az órán, és biztos, hogy a gyerekek 80%- a örömet találna vagy egyik, vagy másik úton. Nevezhetjük ezeket a tevékenységeket akkor időpazarlásnak?
Bobi nem figyelemzavaros. 
Azon tűnődtem tegnap, hogy gyakorlatilag az oldalam ezzel a vizsgálattal okafogyottá vált, hisz az egész küzdelem a semmiért folyik. A fiamnak nincs egyéb baja, minthogy "derékba törtük". Tettük ezt együtt az iskolával, hisz egy ilyen történetben mindig ott a szülő is. Ott vagyok én is. Nehéz két jól tanuló testvér és egy maximalista anya mellett gyengén teljesíteni. Bármennyire nem akarom, én is raktam a vállaira a súlyt- ha mással nem, hát a ki nem mondott elvárásaimmal.
Ott voltam, láttam őt a vizsgálaton. Nem volt hangja. Tudta, hogy nincs tét, látta, hogy kedvesek vele, mégis suttogott 3 órán keresztül. Ez nem normális dolog. Dühös voltam, szántam őt... sok érzés van ilyenkor az emberben.
Most gondolkodom. Az én fiam nem figyelemzavaros. 
És mégis az.
Érzitek ezt az ellentmondást? Bemegy az intézménybe és képtelen tanulni, pedig minden eszköze megvan hozzá, hogy akár kitűnő lehessen.
Mi a fenét csinálunk a gyerekeinkkel?
Mi értelme ennek az egésznek? 

Úgy döntöttem, mégsem olyan jogot vesztett figyelemzavarról írni nekem. Azt gondolom, mindaz,amit gondolok, tanulok, ahogy a gyerekeimmel foglalkozom (és hamarosan mások gyerekeivel is :-) ), annak van létjogosultsága.  Állandóan azt hallom, hogy kompetencia alapú oktatás van az iskolákban, meg, hogy látókör tágítás, életre nevelés, stb. Eközben a legtöbb intézményben szerintem minden ugyanúgy zajlik, ahogy a mi időnkben. Jó példát ismét saját kútfőből veszek: Hétvégén Nagyfiam az Egri csillagokat hallgatta (illetve együtt hallgattuk) és miközben elhangzottak nevek- helyek a regényben, próbáltam összefüggéseket találni a már meglévő ismereteivel. Abban a szituációban ott nem ismerte föl, hogy Buda vára az az a Budai vár, amely alatt az osztálykiránduláson elhajózott, hogy Vicus abban a Szapolyai udvarban dadáskodott, amely Szapolyai család a Dózsa- féle vérfürdőt rendezte... Összekapcsolni a történeteket és a világot egységben látni- ez nagyon hiányzik az iskolás gondolkodásból.
Ne kérdezze senki, hogyan lehet ilyet az iskolában. Nem tudom. Én mindenesetre készítem a játékokat, segédanyagokat, szóróm a gondolataimat és már az sem "zavar", hogy a fiam VALÓJÁBAN nem küzd tanulási nehézségekkel, mert a rendszer egy tanulási nehézségekkel küzdő gyereket csinált belőle. Vajon hányan vannak rajta kívül? És közülük hánynak sikerül így kijutnia a csapdából, mint az enyémnek? Ugye, sejtitek a számokat?
Szóval az oldal megy tovább, sőt, most már tényleg küszöbön a megújulás még több játékkal, még több infóval. Tornázunk, zenélünk tovább, mert címkék, papírok ide vagy oda, ezt látom járható útnak. Játékot, a mozgást, a zenét, a művészetet. Ezek az igazán fontos dolgok, melyeken keresztül még olvasni, írni és számolni is megtanulhatunk.

8 hozzászólás. Szólj hozzá te is!:

Norina írta...

Nehéz kérdés, mert magamon is látom ezt a dolgot, egyszerűen az iskolában tanult ismereteknek számomra már nem sok köze van a valódi világhoz, pedig elvileg azért tanulunk, hogy azt ismerjük meg jobban.
Valaki hiába tudja fizika órán a dolgokat, ha "köznyelven" elmesélem, mindig meglepődik rajta, pedig ezeket a dolgokat tapasztalnunk kellene a mindennapokban. (Szerencsés vagyok, hogy én rögtön két tanárt tudok mondani még ilyen idősen is, akinél nem esik szét a dolog.)

Van egy osztálytársnőm, aki nagyon okos, de tényleg, közel másfél évig mindennél jobban vágytam arra, hogy legalább a képességei töredéke az enyém lehessen, mert azzal együtt ott a felnőttek elismerésének lehetősége, amit én mindig úgy érzek, hogy túl ritkán kapok meg. Mert aki a legokosabb, az dicsérik, aki eggyel mögötte van, annak az iskolában már semmi sem jár.

Nekem sokszor mondták már a családban is, hogy valójában az öcsémnek az vált hátrányára, hogy én vagyok a nővére... mert én túl sokat beszéltem, ő ezért nem beszél most semmit (érdekes, hogy velem meg igen). Mert én versenyeztem anno sokat, őt is rábeszélik, szinte bele van nevelve, hogy neki márpedig a matekot kell szeretni, észre se vették, hogy neki a számolás tetszik, nem a versenyfeladatok (mert ugye ott van nagy baj már a szövegértéssel). Az iskolában, otthon, mindenhol mindenkit a másikhoz hasonlítanak, ez tény, de nem hinném, hogy nem lehetne másképpen...

Ez a tehetség dolog sokat foglalkoztatott engem is mostanában, mert szeretném megtalálni, hogy ő miben tehetséges igazán. A világban nem tíz-tizenegy (nem tudom mennyi pontosan) dolog létezik, ahány tantárgy, viszont ebben a korban csak azt értékelik általában.

A papír (mármint nekünk a mindenféle tanulási nehézségről, stb.) meg sajnos néha átoknak minősül... a gyerek, amikor elmondtam neki még tavaly, kijelentette, hogy de jó, ő már jogosan hülye. Ebből az állapotból volt a legnehezebb kibillenteni, de már több szempontból is a jó úton járunk, én most elégedett vagyok. (Csak én mindig a világot akartam megváltani, igazán elégedett sosem leszek a maximalizmusommal :) )

Banyuc írta...

Örülök, hogy nem az, de tudom, hogy mit érzel. Én is hasonlóan éreztem, amikor a teszt után kiderült, hogy nem dislexiás, mert bár nem az, akkor is olyan hibákat vét mintha az lenne és akkor így még "magyarázata" sincs rá az embernek és akkor "recept" sincs ...
A bűnös pedig igenis ez az őrült osztályozós és teljesítményorientált iskolarendszer ami csupa egyforma kockafejjé akarja faragni a kicsit sem hasonlító gyerekeinket.

nanny írta...

Hamvas Béla mondta- én is így - látom: "Mindannyian kozmásak vagyunk." akár ezt a címkét is ragaszthatnánk: kozmás.Irányzatok jönnek-mennek, beszélünk disz-ről, POS-ról, MCD-ről, figyelemzavarról, tanulási nehézségről, bla-bla-bla, sorolhatnánk. Próbáljuk-ják a normalitás fogalmát, a határokat húzogatni, tologatni, s lassan már az is stigma, ha nem viselünk stigmát.Számomra a normális=kozmás=más=egyedi példány! Az oktatás feladata pedig minden ember kiművelése a lehetősége határáig, ezt akár nevezhetjük tehetséggondozásnak is.A módszerekről pedig már többször mondtam, jó az, ami eredményre vezet.
ui.: azt persze elfogadom,a címkézésre mint ún. munkafogalomra szükség van.

Sárosdi Virág írta...

Angéla, azért engem érdekelne, milyen vizsgálatokat végeztek a nevtanban. :)
Gyógypedagógus vagy logopédus vizsgálta? Ha van információd az elvégzett vizsgálatokról, írd meg emailben. :)

Moria írta...

Nekünk azt mondták kivülállók, hogy hiperaktív a lányom. 2 nev. tanácadóban is voltunk, mind a 2 helyen azt mondták nem hiperaktív.
Mégsem mondhatom, hogy de jó .. minden rendben, mert nem. A többikehez képest nem vagyunk ott .. persze nem is tudom hogy hol kéne lenni.
Az biztos, nem tud 15 percnél tovább kitartóan figyelni. Akkor elkezd zizegni.
És elhiszem hogy ez zavaró. Mind a tanárnak mint a többi nem izgő-mozgó gyereknek....
Még mindig keresem a megoldást, mert tudom hogy van valahol, csak még nem találtam meg. És néha félek, hogy kifutok az időből.

De addig is én is gyakorlok vele délután, újra írjuk a hf-t ha ronda, kártyákat+egyéb segédanyagokat keresek vagy gyártok és olvaslak titeket :)

Angela írta...

Norina: Igen, többektől hallottam én is, hogy a papír inkább nehézséget okoz, de a legritkábban előnyt és segítséget. Én is féltem, mi derül majd ki Bobiról és milyen billogot kap. Vagy nem is ez a gond. Ha a cédulázás után elindulhat jobb úton, akkor nem is érdekelne.
Az önértékelési zavarokról már leveleztünk is. Mindig együtt jár a tanulási zavarokkal és nagyon nehéz leküzdeni.
Valóban nehéz a testvérek árnyékában növögetni. Ez biztosan nyomasztja a te öcsédet is.

Banyuc: Na, igen! De mi lehetne helyette? Másnak lenni, kreatívnak lenni 100 évvel ezelőtt is nehéz volt. Az emberi természet lényege, hogy kiveti magából a tömegtől különbözőt. Viszolyog és megriad a furcsától. Hol van az az iskola, ami elviseli akkor? Tudom, jön itt a waldorf, dehát az is küszködik már ki tudja, hány éve, és mégsem sikerül maradéktalanul elfogadtatni magát. Meg hát nagyfiamat eltanácsolták onnét anno azzal, hogy iskola éretlen, furcsa... így került nevtanba. A most lehúzott állami suli meg boldogan befogadta. Szóval mikor mi a jó. Nálunk pölö a waldorfnak kimondottan rossz híre van- úgy értem, az itteni tagozatnak, más meg nem nagyon van alternatívának. Embert kell jót találni.

nanny: Különös, hogy te írod ezt. Mi volt, míg nem voltak billogok? Kénytelenek voltak az emberek elfogadni azt,ami van. Jöttek aztán a billogok, ma meg ár egy aprócska eltérésre is jár cédula. Amellett persze, hogy tényleg van gyerek, aki segítségre szorul. És van, aki türelemre.

Virág: Ezt akkor már meg is beszéltük :-)

Moria: Írok hamarosan.
15 percnél??? Ha jól tudom, kitartóan figyelni egy felnőtt is kb. 12 percig tud folyamatosan :-)

Még annnyit: többször mondtam már, hogy csodálom, hogy Ákos fiamra még nem nyomták rá a hiperaktív jelzőt. Minden olyat produkál, amire már stigmázni szokás, kivétel, hogy jó tanuló és a zavarai mellett nagyon kedve és udvarias. Emiatt aztán szeretik, és elnézik neki a kiborító nyüzsgését. Szerencséje volt eddig.

Banyuc írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Norina írta...

Pedig én azt hittem, hogy jót tesz majd a papír (a dysraphiát én fedeztem fel), mert ugye van hozzá helyesírás felmentés (elvileg angolból is), ami nem ártana, mert nagyon jó, amikor itthon megtanítom, az iskolában meg rosszat ír a helyesírás miatt, hiába tudja még lebetűzni is...
(Ehhez képest most tartunk ott, hogy az iskolai fejlesztőpedagógusnál nincs hely - azzal együtt érvényes csak a felmentés -, beírták logopédushoz, de neki nem is szóltak, hogy járnia kéne. Következő szülői után megígérte Anya, hogy bevisz engem, hogy beszéljek én az osztályfőnökkel... Csak ezt sajnálom, hogy jelképesen van, közben meg semmi nincs.)