2010. november 18., csütörtök

A menők

"- Azt például nagyon igazságtalannak tartom, hogy azok a menők, akik ilyen hülyén állnak (és mutatja ezt a vagányfiús, gönye tartást), úgy beszélnek, hogy nem nyitják ki a szájukat, divatosan öltöznek és nem tanulnak. Ez nekem nem tetszik. Én nem akarok ilyen lenni! Szerintem az igazi barát az nem ilyen. Szerintem az jókedvű, segít a bajban és okos."

Ákos fiam tökéletesen meglátta a valódi, hosszútávú (ósdi?) értékek devalválódását. Nagyon nehéz neki, mert a korcsoport nyomása ellenére sem akar "szocializálódni". Az pedig, hogy a táskájában könyvet hord, próbál jól tanulni, és látványosan nekikeseredik, ha valami nem sikerül neki, ez bizony okot ad a "menőknek", hogy lesajnálják és piszkálják.
Tényleg olyan fontos a gyerekeinknek a "szocializálódás"? Tényleg az a szülő tesz jót, aki azt mondja, erre szükség van, hogy majd felnőttként megállják a gyerekek a helyüket a társadalomban?
Aki ilyet mond, az nem szereti eléggé a gyerekét.

10 hozzászólás. Szólj hozzá te is!:

Susu írta...

De jó, hogy nem csak én látom ezt így!
Puszillak! :)

Bartos Erika írta...

Én a szocializációt nagyon fontosnak tartom. A társadalomba illeszkedés nema rosszhoz való tartozást jelenti, hanem helyes énkép, önismeret kialakulása után tudod magad elhelyezni oda, ahol te kiegyensúlyozottságot találsz. Az egy kölcsönhatás: én is hatok a közösségre, a közösség is rám. Azt megválaszthatom délután kivel szeretnék kávézni, sőt a társaságom mutatja is ki vagyok. Madarat tolláról, embert barátjáról. De nem kizárólag olyan közegben kell otthonosan, jó közérzettel mozognunk, amit mi választunk magunknak! Lelkileg jó állapotban kell tudjuk tartani magunkat akkor is, ha a munkahelyünkön vagyunk, bevásárolunk, hivatalos ügyeket intézünk stb. A szocializáció egy tanulási folyamat: tanuljuk önmagunkat, attitüdöket, normákat, hagyományokat, nézeteket, értékeket! Ha önmagunkkal egyenesben vagyunk, elfogadjuk a közösségben a helyünket (méghozzá megelégedetten és örömmel). Erika :o)

Betti írta...

Úgy gondolom a szocializáció nem feltétlenül iskolához kötött. Élethűbb közösség a család (nagycsalád), a munkahelyi közösség, baráti kör, azok akikkel együtt részt veszünk az istentiszteleten, szakkörön vagy egyéb tevékenységen. Aztán ha családot nem is, de pl. munkahelyet változtathatunk mi felnőttek, ha akarunk, ha az erkölcsi normák nem felelnek meg nekünk vagy egyéb okok miatt. A gyerek nem választhat iskolát, tanítót, osztálytársat. Mi jó van abban, ha a gyereket csúfolják, ha azért, hogy az adott közösségben elviselhetően érezze magát mássá kell válnia vagy legalább mást mutatnia? Ezek a gondolatok jutottak most eszembe illetve ezekről gondolkoztam a napokban.

Bartos Erika írta...

Bettivel egyetértek! Szándékosan nem írtam arról, hogy ezt csak az iskolában lehet megtanulni! Betti: nálunk iskolát és tanítót választhatsz! Viszont teljesen igaz, hogy az osztályközösségbe különböző értékrendből jövő családok gyerekei járnak, aminek nagy kihívás megtalálni a közös pontjait! A szocializáció ettől függetlenül fontos fogalom (persze szerintem!) Erika

d. írta...

A szocializálódást nem véletlenül írtam idézőjelben. Nyilván szükség van rá, csak kérdés, mi a jó a gyereknek. Többekkel beszélgettem az otthon oktatásról mostanában, mert én is szeretnék eljutni oda,hogy ezt meg tudjam valósítani, és a környezetemben nagyon értelmes emberek érvelnek nekem folyamatosan azzal, hogy ha kiveszem, a két kisebb fiamat, akkor elzárom az Élettől, és védtelen, törékeny, "nyápic" fiúkat csinálok belőlük. Közben pedig nap mint nap látom, mennyi pofon éri őket, ami csak szívja el az erejüket, a tartásukat, és szomorítja őket. Miért gondolják az emberek, hogy ez KELL? Miért ostobaság az, ha ettől meg szeretném védeni őket? Miért gondolják, hogy az az edzés, ha egyre több súlyt teszünk rájuk? Nem értem egyszerűen. A fiamnak szégyellnie kell magát, mert olyan értékek szerint él, amik előrébb vihetik? Nem tudok egyebet mondani, csak azt, hogy ezek a tulajdonságai teszik őt értékes emberré. Vajon ez elég érv a csúfolódások, a kitaszítottság ellen? És minél nagyobbak, ez annál inkább tendencia. Első két- három osztályban (amíg a gyerekekben még él a tudásvágy) még érték az, ha jól tanulnak. Meg akarnak felelni a szüleiknek , a tanító néniknek. Negyedikre ez szóródik, és szép lassan kezd kialakulni az, hogy menő lesz pimaszkodni, nem teljesíteni, viszont már látják a menő cuccokat, ülnek a számítógép előtt, így hát másnap ez a téma... az én fiammal ki beszélget Geronimo Stiltonról? A bakugánjai miatt kinevetik, pedig a tesóival egy komplett játékrendszert találtak ki hozzá.
Ha nem járna iskolába, mindezeket gátlás nélkül megélhetné, így viszont titokban(!!!) játszik, mert ha kiderülne, hogy ő még csak ott tart, közröhej lenne. A nagy többség ugyanis két hetente váltja az éppen divatos gyűjteni való kacatokat.
Az sem vigasztal, hogy tudom, hogy ezek mind kompenzáló reakciók ezeknél a gyerekeknél (nem tudok jól tanulni, hát büszke leszek erre, stb), mert ettől az enyém még éppen úgy vergődik. Emellett igaz, hogy ott van Bobi, aki pedig éppen az a kategória, aki nem tud jól tanulni, és ez generál nála magatartási zavarokat is. Ott pedig azt szeretné az ember, hogy elfogadják. Tudom, hogy nehéz ezt az iskolának megoldani, ettől viszont én még gondolhatom azt, hogy az, ami van, semmiképpen nem jó.

d. írta...

GYÖNYÖRŰ LEVELEKET KAPOK, KÖSZÖNÖM MÁR MOST MINDANNYIÓTOKNAK! Csodás életek vannak, csodás gyerekek, és örülök, hogy megírjátok ezeket a történeteket. Mindenkinek elküldöm a levelet, aki jelez nekem, most zajlik az esztétikai finomítás. Óriási a téma, és nagy lelkesedéssel formálgatom, hogy valóban örömöt szerezzen mindenkinek.

Banyuc írta...

Szia Doris!

Talán ezért is féltem a gyerekeket a városi iskolától, mert itt már nem kell, hogy menők legyenek, itt elfogadják egymást ovis koruktól olyannak amilyenek. Mindenki ismer mindenkit...
Viszont ez egy burok, és ez a burok szét fog pattanni amint középiskolások lesznek, kamaszok és még jobban eltéríthetők. Hiszek abban - nem tehetek mást - , hogy az a gyerek aki mögött stabil hátország (család) áll, az annak az értékrendjét fogja követni még ha egy kicsit a kortársai között menősködik, esetleg az elvárásoknak megfelelően csúnyábban beszél, és hiszek a sportban az ottani baráti kapcsolatok erős összetartó erejében és hinni akarom, hogy ha figyelünk rájuk nem kallódnak el, hanem olyan okos és élesen látó gyerekek lesznek mint mondjuk Ákos. Ákos és Bobi azonban még új gyerek, egy év múlva már biztosan meg lesz a helyük az új közösségben is...

off- mi "versfát" készítettünk az "Itt van az ősz"-ből, majd lefényképezem.

d. írta...

banyuc: Én nem nagyon hiszek ebben a burok- dologban. Abban ugyanis, hogy ha megvédesz egy gyereket ezektől a pofonoktól, akkor majd később csak áll, és néz, ha csalódnia kell. Én azt gondolom, hogy ha tehetném, megvédeném őket. Járatnám kicsi iskolába, vagy tanítanám otthon, és nem engedném, hogy ezek a dolgok elérjék őket. Én a mai napig emlékszem a gyerekkori rossz élményekre, a megalázó helyzetekre és biztosan érzem, hogy ezek nem megerősítettek, hanem gyengévé tettek. Sokkal erősebb lennék most, ha ezek elmaradtak volna. Az a gyerek, akit ilyenek érnek, hamarabb gátlásos lesz (vagy agresszív), csalódik az emberekben, elveszti a bizalmát. Cinikus, fásult felnőtt lesz- épp olyan, mint akik körülvesznek minket. Csak abban bízhatunk, hogy az ellenmunkát jól végezzük. Csak nagyon nehéz ez. Olyan, mintha széllel szemben mennék.

Banyuc írta...

A burokban nem hiszek én sem, az van, mert itt mindenki ismer mindenkit, de ez el fog tünni és jünnek a pofonok középiskolában mint írtam.
Abban próbálok hinni, hogy ha itthonról kapják a sok pluszt, attól magabiztosak lehetnek és stabil lesz az értékrendjük és ha kicsit el is térülnek kamaszként attól még vissza tudnak találni hozzá és hát itt leszünk mi, elveszniük nem kell - én is cigiztem titokban vagy egy hétig, nyolcadikban de rájöttem, hogy nincs benne semmi jó - .
A klasszikus bandázós kamasz kortárscsoportot pedig a sportban talált barátokkal akarom kiváltani, nekem is ők voltak a legjobb barátaim, a versenyekre utazás és az ottani bulik megerősítik a kapcsolatokat és nem akar másokkal bandázni a gyerek és ideje sincs a csellengésre.
Így nálunk kötelező a sport csak meg kell találni azt amiben ő is tud nagyon ügyes lenni, így sikerélménye is van és duplán ösztönző a jó társaság és a sikerélmény ( nem élsportról beszélek ). Persze sport a néptánc is a szememben és a sportot ki tudja ebből a szempontból váltani a kézművekedés és a színjátszás is, a lényeg a jó társaság, sikerélmény azaz egy olyan közösség ahol a gyerek megtalálja a helyét és nem iskola.

d. írta...

Teljesen egyetértek veled. Jó, hogy nálatok ilyen a hangulat. Nálunk itt sem volt jó- ezt meséltem. Nagyon sok a probléma az itteni sulival is (mammut intézmény túlintegrálva), szóval semmivel nem volnánk előrébb, ha maradtak volna.