Szótlanság- beszédsegítő játékok

Nemrég kirándulni voltunk, és hazafelé, a vonaton - bizonyos összeférési elégtelenségek miatt - Bobival külön vonultam egy kocsiba. Mesét akart és - bár nem szoktam ilyet csinálni - elkezdtem neki egy mesét... róla:
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, úgy hívták, hogy Zsolt. Nagyon szeretett kirándulni, és vonaton utazni... blablabla. Felkapta a fejét, és ettől kezdve nagyon erősen figyelt rám.
Elmeséltem neki a kirándulást, ami mögöttünk volt, ráadásul néhány bevezető mondat után váltottam a technikán, és csak a mondatok kezdését vállaltam, majd kértem, hogy fejezze be ő azokat. Elkanyarodtunk a mesénkkel oda, hogy ezzel a fiúval gyakran megesett, hogy kérdezték a felnőttek valamiről, ő pedig nem válaszolt nekik semmit se. Kívül helyezkedve önmagán, elmondta erről "a fiúról" (persze segítettem kérdésekkel, mondatkezdésekkel), hogy ilyenkor (mikor elnémul) azért nem beszél, mert nincsen semmi a fejében, azaz mindent elfelejt és attól retteg, hogy majd valami rosszat mond, amiért persze kap egy jó nagy szidást.
Soha nem beszélt nekem erről azelőtt, csak most, hogy egy kitalált szereplőről mesélhette el. Igen, már óvoda óta probléma, hogy nagyon beszűkült a kommunikációja kifelé. Nem gondolom, hogy ez értelmi képességekkel függne össze, hiszen biztonságos közegben pompásan kifejezi magát. Az ovi és az iskola azonban elnémítja. Csak annyit kommunikál, amit nagyon muszáj.
Kezdtem utánaolvasni a dolognak, de mikor keresgéltem a témában, így, külön nem találtam erre anyagokat. A szótlanságot, ami nem diszfázia, vagyis nyelvi zavar, hanem egy olyan állapot, ami bizonyos körülmények között lép fel, és "megakadályozza", hogy a gyerek kommunikáljon a környezetével, egyértelműen stressz okozza. Teljesen felesleges ilyenkor erőszakoskodni a gyerekkel és megpróbálni kicsikarni belőle a szavakat, mert ezzel csak jobban bezárjuk. Ezt meg azért tudom ennyire, mert nekem is volt ilyen némasági rohamom anno. Ilyen- olyan okokból szorongtam szinte állandóan, majd idővel állandósultak azok a helyzetek, mikor nőtt a torkomban egy gombóc, és úgy képzeltem, ha kinyitom a számat, abból valami rettenetes dolog fog kisülni. Mondjuk ordítani kezdek, vagy sírni, amit persze nem szabad, tehát jobb elviselni bármit, csak megszólalni ne kelljen. Így hát összeszorítottam a számat, és hallgattam keményen.
Micsoda szerencse, hogy ezt az érzést nem felejtettem el, így akkor is tudtam higgadtan kezelni, mikor tanítottam, és bekerült az osztályomba egy- egy ilyen néma gyerek.
Azt gondolom, a gyerek, aki hallgat, csak látszólag dacol. Belül nagyon, nagyon fél valamitől. Nem szeretne hibázni, ezzel még nagyobb bajba keveredni, így inkább elviseli a "piszkálást", dorgálást, mintsem kinyissa a száját. A fiam képes volt rá, hogy eltűrje a beírást egy adott szituációban, mintsem elmondta volna, hogy gyakorlatilag nem követte el azt a rosszaságot, amivel megvádolták. Hallgatott, kivitte a tájékoztatót, és hazahozta a beírást. Miért nem kelt a maga védelmére? Ott van fentebb a mesében: Mert akkor ott kiszállt minden a fejéből...
Valamikor megtanulta, hogy jobb, ha ő nem beszél, és ebből aztán ember legyen a talpán, aki kirángatja. Oppá, bocsánat, régen rossz, ha valaki rángatni akarja. Szelíden kell a csigaházból kicsalogatni és végre szóra bírni. Általában azok a felnőttek érik ezt el, akik nem erőltetik a beszédet. Például a drámatanár, akinek elég az is, ha Bobi ott van a foglalkozáson. Nincsenek követelményei, csak simogatásai. Nincsenek dorgálásai, csak biztató szavai. Csodás az a nő, komolyan mondom. Ákos fiam egyetlen drámaóra után rajongva beszélt róla, és Bobinak is "elég volt" két teljes hónap (!), hogy elkezdjen kommunikálni vele "csak úgy" (Most ne vegyük kommunikációnak azt, mikor a feladatokra válaszolnak, vagy hangosan olvasnak a gyerekek. Ezt az én fiam is megcsinálja rendesen. Privát kommunikációról beszélek, mikor a szótlanságot említem).

Mi, szülők erről a viselkedésről csak hallomásból tudunk, mert (jó esetben) otthon nyoma sincs a szótlanságnak. Éppen ezért fáj, mikor a gyerekünket butának gondolják a szegényes közléseiért. Na, persze, otthon elvileg biztonságban érzik magukat a gyerekek, és hisznek abban, hogy nem szégyenülnek meg, ha a gondolataikat, érzéseiket szabadon közlik. Ahogy azért sincs letolás, ha sírnak és nevetnek. Ha szabad haragudniuk, megbántódniuk és mindezeket megtorlás nélkül kifejezhetik. Ha így tudunk az érzések szintjén szabadok lenni, akkor a szavak is könnyebben elindulnak majd.
Ettől függetlenül nem árt edzeni a kommunikációt minden szinten. Mutatok 4 játékot, melyeket akár egy osztályban is játszhattok, de ketten otthon is.

NÉMA KIÁLTÁS
A játék a testbeszédre koncentrál, és a szájról olvasást is fejleszti, igazán nincs köze a spontán beszédhez, de mégis ad a gyereknek egy biztonságot a beszédszituációban. Hiszen beszél, még ha nem is a megszokott módon. A legjobb, ha segítségként (főleg a kisebbeknél) cédulákra mondatokat írunk, azt ki kell húzni, és úgy elkiabálni a többieknek, hogy közben nem adunk ki hangot. A szájformát és a testbeszédet figyelve találják ki a többiek, vajon miről is kiabál a társuk. Most jut eszembe! Hát ez a játék kiváló az artikuláció, a hangok pontos ejtésének gyakorlására. Íme néhány "ütős" mondat kezdésnek:
Vidd ki a kutyát pisilni!
Lecsúszott a slicced!
Kérek egy pohár vizet!
Szeretnék moziba menni!
Megütöttem a lábamat!
Ne mondj nekem csúnyákat!
Most elszomorítottál.

És a többi, és a többi. Látod, vannak benne kimondottan érzéseket kifejező mondatok. Fontos, hogy a játékban a gyerek kikiabálja az érzéseit, és fontos, hogy ordíthasson magáról kedves és szeretetteli mondatokat.
Sok- sok nevetés az ajándék, ha rászánod az időt, és játszotok egy ilyet.
Segítségképpen készítettem néhány játékkártyát, melyeket letölthetsz INNÉT. Nyírás és esetleges laminálás után lefordítjátok őket, és felváltva lehet húzni közülük.

SZÁMOLÓS BESZÉLGETÉS
Beszéltető játék, ha szituációt adsz meg, és számokkal fejezitek ki magatokat. Add meg a szituációt és kezdjétek el a "beszélgetést":

Fogorvosi váróteremben ülsz, és valaki megszólít.
A parkban hintázol és egy idegen gyerek ül be a melletted lógó hintába.
Elveszítetted a táskádat egy üzletben, visszamész, és az eladótól érdeklődsz, hogy megtalálták- e.
Egy fiú kötekszik veled az iskola udvarán és te igyekszel elkerülni a konfliktust.
Otthon felejtetted a füzetedet, és meg kell mondanod a tanító néninek.
Az ebédlőben eléd tolakodik egy felsős gyerek.
Szeretnéd kipróbálni az osztálytársad biciklijét.
A többiek fociznak az udvaron. Te is szeretnél beállni közéjük.
Verekedés volt az udvaron. Te nem vettél benne részt, mégis gyanúba keveredsz, és a tanító néni kifaggat.

Elkezdjük a beszélgetést:
- 1-2-3-4.
- 5-6?
- 7-8-9-10.
- 11-12-13!
És így tovább. Utána elmondhatjuk, szerintünk miről szólt a párbeszéd. Vagy mondja el apa, aki kívülállóként hallotta a hangsúlyokat.

Érzed, ugye a szituációkat? Vannak hétköznapi helyzetek, de van olyan, ami azt sugallja: Védd meg magad, állj ki magadért!
Azt javaslom, ne légy túl engedékeny, ha játszol a gyerekeddel. Úgy értem, mi hajlamosak vagyunk arra, mikor eljátsszuk a tolakodó nagyfiút, hogy egy- két mondat után elnézést kérjünk, és előre engedjük a kicsit. Ez nem életszerű. A játékban ő védett, tehát nyugodtan lehetsz a nagyszájú felsős, aki leordítja a kicsit. A játék alkalmat szül arra a beszélgetésre, hogy milyen megoldási lehetőségek vannak a valóságban egy ilyen szituációra. Ha a tanárokkal való lehetséges konfliktusokat játsszátok, szintén van mód beszélgetésre és megoldási variációk játszására (pl. játsszuk el úgy, hogy meggyőzöd a fiút, megkéred a tanárt, kimagyarázod a helyzetet).
Mostanában nagyon gyakran alkalmazom a gyerekeimnél, mikor a félelmeikről beszélnek, hogy megkérdem, mi az a legnagyobb baj, ami érhet, ha ez vagy az megtörténik. A vége általában az, hogy rájönnek, a legszörnyűbb, ami történhet velük, hogy valakinek nem felelnek meg, vagy valaki mérges lesz rájuk. Jó, mi? És ezért a semmiségért képesek meghunyászkodni, szorongani, feladni önmagukat- ahogyan mi, felnőttek is :-).

No, játsszunk akkor tovább! A számok után a következő lépés a HALANDZSA. Ez sokkal nehezebb, mert eltűnnek a számok a kommunikációból, amik eddig vezettek. Olyan nagyon nehéz, hogy előfordulhat, hogy megkér a gyerek, inkább rendesen beszéljetek. És akkor már meg is érkeztetek a szabad beszédhez. Jöhet a fekete- fehér- igen- nem játék.

FEKETE-FEHÉR-IGEN-NEM
Ez most egy igen felkapott játék, a televízióban is megy, ha jól tudom.Ketten beszélgetnek, az egyik a kérdező, a másiknak válaszolnia kell a kérdésekre úgy, hogy ezt a négy szót nem mondhatja ki. Mindkét felet próbára teszi, hisz a kérdező igyekszik úgy kérdezni, hogy csőbe húzza a válaszadót, aki igyekszik ezt elkerülni.

Azt azért fontosnak tartom, hogy tudd, ezek a játékok mindenképpen kortól függően változnak. Nem várhatsz el komoly halandzsa játékot, mély megbeszélést egy 3 évestől, ám őt talán nem is gyötrik olyan gondok, mint a 10 éves tanulási zavarost, így hát ritkán szenved szorongásból adódó szótlansággal.