És mindezt hogyan?- Vicces helyzetek és őskáosz. Mégis működik

Kérdeztétek már, hogy hogyan lehet megoldani az otthon oktatást és a munkát együtt. Illetve én hogyan oldom meg. Húztam halasztottam a poszt megírását, mert valójában nem nagyon tudom... Jó lenne most gyönyörű listákat és kimutatásokat idetenni arról, hogyan és milyen bravúrral egyeztetem össze a feladatokat és micsoda harmóniában rendezek el mindent. Valójában nem így van. Valójában az életem rohanás, anarchia és küzdelem, hogy a feladataimat el tudjam valahogy látni.

Ott kezdődik, hogy  reggel 5- kor (legkésőbb fél 6kor) felkelek. Gyorsan előkészítek mindent addigra, mire a gyerekek ébrednek. Reggeli, készülődés, őrjöngés és esetleges késések kilátásba helyezése, majd 3 perccel a busz indulása UTÁN beugrunk az autóba, száguldás a megállóba, ahol felteszem őket az éppen megjelenő járműre és rohanok haza, ahol lassan ébred Bobi. Az eddiginél valamivel nyugodtabb reggeli készülődés után megkezdjük az itthoni tanulást. Torna majd elméleti okosodás. Ha minden jól megy, akkor ez a nap legkellemesebb 2 és fél órája. 11 körül már kezdek izgatottá válni, ebédelünk, majd irány Kecskemét, ahol Bobi délutáni foglalkozásra megy, vagy az iroda gyerekszobájában végzi az önálló munkáját, ami a délelőtt lezárása lenne- elvileg.

Ááá, milyen ideálisan hangzik!

A valóság ennél sokkal durvább. Igyekszem ugyanis mindazt belenyomni a délutáni 4- 5 órás munkaidőbe, amit a többiek 7- 8 óra alatt tesznek meg. Közben az idegszálaim a gyerekre figyelnek. Ha éhes, ha nem ért valamit... akkor próbálom azt is megoldani.

Később hazatérünk, s mikor mindenkinek mindenét megnézem, meghallgatom, megsimogatom, akkor ők végre elvonulnak aludni, én pedig leülhetek szép csendesen a gép elé, hogy nekilássak magvas gondolataim elvetéséhez. És persze közben főzök ennivalót, és házimunka is van.

Néha lázadok és azt mondom, vegye ki mindenki a részét, írjunk listát és segítsetek!

Olyankor írunk listát és igyekszünk betartani a feladatokat. Gyakran ez össze is jön.Néha meg nem.

Könnyebb lenne, ha itthon lennék és nem volna más feladatom, mint az itthoni világ rendezése és a fiam tanítása. Akkor nagyjából rendben mehetnének a dolgok.

Így azonban megesnek furcsa helyzetek:

- Bobi elveszti a kabátját. Miközben az egész napját velem tölti.

És én sem emlékszem semmire.

Viszont az összes létező helyen leégetem magam, mikor megkérdezem az atlétika edzésen, az irodában, a drámaórán, az iskola portáján, az iskola titkárságán, a takarító személyzetnél, hogy látták- e a fiam holmiját. Azét, aki gyakorlatilag napi két órát tölt az intézményben.

- Aztán mikor itthon beállok a garázsba, akkor jut eszembe, hogy boltban még nem voltam. Visszarohanok, kitépem a bevásárlókocsit a tárolóból, bezúgok, s hosszan álldogálok az ásványvizes hegy mellett azon gondolkodva, hogy mi a fene volt az a nagyon fontos, amiért be kellett jönnöm. Hazatérve jövök rá: WC papír.

- A telefonom rendszeresen itthon hagyom, bár tudvalevő, hogy a munkámhoz elengedhetetlen. Esténként 20 számot kell visszahívnom elnézést kérve az eltűnésem miatt.

- Ha mégis elviszem, akkor biztos, hogy két percenként szólal meg Yolanda be Cool (a csengőhangom) tudatva mindenkivel, hogy családos ember vagyok, akinek vannak gyerekei, akik keresik őt. Egy tárgyaláson a harmadik csörgés után reszkető kézzel nyúlok a kávéscsészém és a tejkiöntő után, amit sikerül úgy megdőtenem, hogy ráborul a szerződésre, amit most hoztam aláíratni. A feszültség miatt a körmöm mellett felpiszkálok egy kis bőrdarabot, majd ügyesen le is szakítom (mindezt feltűnés nélkül, tárgyalás közben csak úgy). Ez az apró ballépés heveny vérzést okoz, amit az ingembe tekert ujjal igyekszek leplezni. Később kimegyek a mosdóba, ahol rájövök, hogy mind az ingem, mind az egész kezem merő vér a sebtől. Próbálom elállítani gejzírként zubogó testnedveimet, hisz a szerződést még meg kell kötni. Végül a pultnál kérek egy szalvétát, amibe belecsavarhatom az ujjamat- természetesen kapok. Vöröset.

- Vagy mondjam el, milyen az, mikor a barátnőmmel randit beszélek meg egy kétszintes kávézóban és 20 percet ülök a földszinten várva őt, míg ő rég az emeleten dekkol (merthogy én késtem). Ilyenkor eszembe sem jut, hogy a lépcsőn felmenjek. Ülök és jegyzetelek, gondolkodok. Bármeddig.

Ilyenek vannak. Néha nevetek rajta, de ma inkább sírtam (volna, ha van rá időm). Hiába, lapzárta volt nálunk, a kutyám beteg, a szerződést összevéreztem és Bobinak elveszett a kabátja...

Ps: Holnap éjjel indulok a Velencei Karneválra egy csoporttal. Csak el ne felejtsem!