Sütöttünk ám megint a hétvégén!
Igazi karácsonyi, narancsos kekszet, csokoládé borítással. Nagyon finom, és a srácokkal is egyszerű elkészíteni.
Hozzávalók:
1 kg sima liszt,
60 dkg margarin,
20 dkg porcukor,
3 csomag vaníliás cukor,
3 narancs leve és reszelt héja
1 dl tejföl
4 cent méz
1 kkanál őrölt fahéj
1 tojás)
Első körben (zárójelen kívüli hozzávalók) nekem nem akart összeállni a tészta, így magamhoz hűen dobtam még bele ezt- azt (zárójelben lévő felszerelések).
Mondom, magamhoz hűen. Hogyan is értem ezt? Tudod, az ember folyamatosan tanul magáról, így én is mostanság mondom ki, és nézek szembe azzal, hogy bizony a szabálykövetésemmel vannak és voltak is problémák. A főzést is elég szabad szellemmel művelem. Nézegetem a receptkönyvem, aztán gyorsan elmarad a mérleg és a pontos leírás. Gyakran hagyatkozom az ösztöneimre, a szemmértékre, és ha valami nem jól működik, hát igyekszem rendbe hozni a magam módján.
Így volt ez a narancsos keksszel is. Nem bántam meg azonban a plusz hozzávalókat, mert a végeredmény nagyon finom lett.
A zsiradékot összemorzsoltattam a liszttel (nem a liszt morzsolta össze a margarint, hanem Bobi a kettőt egymással), majd beleraktuk a tálba a nedves hozzávalókat, és meggyúrattam a tésztát a fiúkkal. Derelyevágóval húztak belőle kekszes téglalapokat. Ez így sokkal nehezebb volt, mintha kiszúrogatták volna a sütőformákkal. Ne viccelj! Párhuzamosokat húzni egyenlő távolságokra egymástól? Ez bizony nem ment senkinek. Mielőtt kinyitottam volna a számat, hogy a toprongyos kekszek miatt dohogjak, sikerült a csokimázat alaposan elrontanom. Megolvadt az a forró víz fölött a gőzben gyönyörűen, de mire a kekszre került, szó sem volt egyenletes, szépen eloszlatott rétegről. Meglehetősen materiális a bevonat. Tény azonban, hogy a keksz isteni lett és viszonylag gyorsan el is készült. 150 fokon sütöttem 10- 12 perc alatt, majd ahogy mondtam is, csokiba mártogattuk.
Igazi karácsonyi ízei vannak, sütögetés közben pedig remek légtér illatosító a narancs és a fahéj illata.
És most, hogy ne csak főzzek, hanem gondolkodjak is, visszatérek arra a gondolatra, amit fentebb írtam gyenge pontjainkról, illetve az én szabálykövetési- precíziós gyengeségeimről. Nehezen tudok szabályok szerint dolgozni, mely egyrészt a hibám, másrészt az erősségem. Nehezen végzem a pontosságot követelő feladatokat, viszont kiemelkedek a kreativitást, különleges megoldásokat igénylő helyzetekben. Mit teszek? Igyekszem elkerülni azokat a helyzeteket, ahol a gyengeségeim kell használni és olyanokban próbálok tevékenykedni, amikben erős vagyok.
Erről persze azonnal eszembe jutott, hogy mennyivel könnyebb most a helyzetem, mint volt gyerekkoromban. Akkor mindenki elvárta, hogy ezeket a hibákat egyszerűen győzzem le. A térbeli tájékozódásom és a térérzékelésem mindig is gyenge volt például. Elejtettem dolgokat, nekimentem tárgyaknak, vagy lesodortam akár egy egész asztalnyi holmit. Nem volt kellemes hallgatni a dorgálást érte. Ma sem lettem ügyesebb, csak éppen felnőttem. Nincs már, aki megszidjon a feledékenységemért sem, sőt, én kapok a fejemhez, mikor a fiam elveszti az ebédelős kártyáját, vagy otthon felejti a táskáját. Persze, ezekből a szétszórtságokból majd sok minden elmarad, hisz fejlődnek folyamatosan, az azonban, hogy igyekezzek mindig a jót látni bennük, fontos szempont most is. Észrevetted, mennyire hajlamosak vagyunk a borúlátásra? Nehezen vesszük észre egymás pozitív tulajdonságait, ellenben azonnal lecsapunk a hibákra. Ákos fiam elviselhetetlenül sokat beszél és nyüzsög és mozog, amiért gyakran rá kell szólni. Megsértődik, rosszul esik neki. Mégsem hagyhatom, mert a környezetét kiborítja (engem elsősorban). A sok- sok fegyelmezés mellett azért elmondom neki sokszor (hogy kompenzáljak), hogy tetszenek a gondolatai, tetszik a tánca, az éneklése (a jó isten óvjon attól, hogy egyszer halljad :-) ), mert tudom, hogy az lenne a katasztrófa, ha egyszer elhallgatna. Éppen az erőssége próbál utat törni ezekkel a cselekvésekkel. Bobi nehezen olvas (még most), de kitartóan és pontosan dolgozik a hétköznapi tevékenységekben. Főz, hajtogat, ügyesen átlátja a káoszt és képes rendet tenni benne (én erre sose voltam képes).
Miért is kellene mindenben jónak lenni a gyerekünknek?
Miért kellene egyszerre és minden esetben jól tanulni, szót fogadni, csendben lenni, mindenért egyformán lelkesedni?
Miért?
Mire majd felnő, megkapja azt a szabadságot, hogy elkerülje azokat a helyzeteket, amikben nem tud jól teljesíteni és művelje azokat, amikben ő a "Jani". Ehhez viszont tudnia kell, hogy mik azok az erősségek. Hogy egyáltalán vannak neki erősségei. Tudnia kell, hogy kiválók a rajzai, hogy gyönyörűen tud beszélni, vagy szuper kapus a csapatban, vagy ügyes biciklista... valami, ami erőt ad neki azokban a pillanatokban, mikor azt kell csinálnia, ami nem olyan jól megy. Akkor egyszer csak megérik majd benne, hogy ki is ő, mit akar az életétől. Nem riasztják majd holmi narancsos kekszek, széthulló tészták, hanem az agya könnyedén új üzemmódba kapcsolva megtalálja a megoldást minden helyzetben. Végül is ez a cél, nem igaz? Hogy a végén ott gőzölögjön az asztalon a finom, fűszeres, illatos sütemény.
Ami jön: Bobival elkezdtük a terápiájának a harmadik hónapját, amely nagyon érdekes változásokat hozott. Erről szeretnék egy beszámolót írni. Itt az ideje az általános idegrendszeri fejlesztés következő szakaszának is, úgyhogy azt is felteszem.
2 hozzászólás. Szólj hozzá te is!:
A receptet vittem, nagyon szeretem a teasütemény és linzer féléket készíteni, mert olyan szépek, gyönyörűen lehet őket dobozolni. Mit gondolsz? Ha a narancs héját nem teszem bele, csak a levét, akkor is lesz elég narancsos stiklije. Móninál olvastam a citrusfélék héjáról és kicsit elgondolkodtatott - én a narancs likőrömnél utalok rá.
Nagy dolog, ha az ember számba tudja venni az erősségeit és a gyengéit. Szerintem sem kell egy gyereknek (vagy felnőttnek, általában az embernek) mindenben tökéletesnek lenni és minden iránt lelkesedni. (Engem például ma délután a kemence kikormolása sehogy nem tudott lelkesíteni, mert tudtam, mivel jár.- de megvan!) Én úgy látom, hogy az alsó tagozat nagy feladata a gazdag kínálat, hogy felszínre kerüljön mi az ő útja. Zsigerig stimuláljon. A gyermek, mint Isten teremtménye tökéletesnek született. Általunk fedezi fel az ő irányultságát... ebben benne van az is, hogy mi felnőttek nem tiszta, elkorcsosult hozzáállásunkkal, tevékenységünkkel, lenézéseinkkel, megbántásainkkal kárt okozhatunk és idő előtt lecsapkodhatjuk a szárnyakat. Ez egy nagy kihívása az életnek: nem a pedagógusnak és nemcsak a szülőnek. Hányszor akad az ember útjába olyan ember, akit utólag úgy értékel, hogy sokkal nagyobb hatással volt rá, mint a szülő... Írok erről pár gondolatot majd, de nem akarok mindig ilyen hosszú hozzászólást írni. Nincs nagy szerencsétek, mert vakon gépelek, olyan sebességgel írok, ahogy belül beszélek :o) Erika
Csak nyugodtan szóljál hozzá, amilyen hosszan jól esik. Van hely bőven :-)
Megjegyzés küldése