2011. március 18., péntek

3*17=51 Vagy sokkal több?


Elkövettem azt a hibát, hogy elmeséltem a gyerekeimnek, mit olvastam az újságban. Azt, hogy egy gyereknek a boldog fejlődéshez napi 17 érintésre van szüksége. Fogalmam sincs, addig mennyi volt. Attól a pillanattól kezdve azonban, ha valamelyikük elment mellettem a lakásban, csak odasúgott egy számot és várakozóan simogatásra tartotta a fejét. Számolták, hogy meglegyen a napi adagjuk.
Csaba, akiről , mint ötletgyárosról már írtam, különösen érzékeny volt az érintésre. Hisztikorszakában, ami emlékeim szerint 100 évig tartott, egyetlen módon tudtuk lecsillapítani. Máig sem tudom, hogy mérnök végzettségű és gondolkodású édesapja hogy találta ki, de a módszer bevált. Mindannyian emlékeztek magából kikelt, toporzékoló, vigasztalhatatlan 3 évesre , ugye? Akit se szép szóval, se csúnyával, se megvesztegetéssel, se büntetéssel, se zsarolással..

Nos, mi ilyenkor nem csináltunk semmit. De semmit. Nehéz volt, néha elkelt volna egy füldugó, de ez volt az egyetlen járható út. Megpróbáltunk átmenni egy másik szobába, de azt minden 3 éves tudja, hogy csak úgy érdemes kiabálni, ha a szülő agya szétpattan tőle, így jött utánunk.

Sokáig bírta, de kivártuk. Majd, amikor hallottuk, hogy csitul a hangerő, elfáradt, leültünk valahova és csak annyit mondtunk: -Na, gyere, bújj ide.

A kölyök kivétel nélkül minden esetben hálásan odaszaladt, befúrta magát az ölelő karokba, szipogott még egy kicsit, míg csöndben simogattuk, majd "most már megyek játszani" felkiáltással eliramodott.

Mostanában, ahogy kamaszodik és az egész világ szembejön, különösen figyelek rá, hogy amikor beszél hozzám, megsimogassam az arcát. Ha hőbörögni támad kedve, az első, amit teszek, hogy átölelem, óbégasson úgy. Ha szerencsém van, el is neveti magát hamar.

Mikor néhány éve édesapám meghalt és sírtam a szobánkban, bejött az akkor 9 és 10 éves kisgyerek , mellémbújtak és odasúgták: Segítünk sírni.




Ti éreztétek már az érintés erejét?

Szabad lájkolni :-)

2 hozzászólás. Szólj hozzá te is!:

Banyuc írta...

Ehhez a fajta öleléshez nálunk ApA ért a leginkább, én nehezen ölelek meg egy rugdosó, szinte önkívületi állapotban hisztiző gyereket, akinek mindössze az a bánata, hogy nem teheti amit akar. Persze ha a konfliktus ApÁval van, akkor én is tudok ölelni, ezért kell a két szülő! :)

Gabi írta...

:) Igen, meg kell várni, míg kifárad :)