Barátságos

Jön haza a lányom a suliból, lehuppan az ebéd mellé és bevezetés nélkül felteszi nekem a kérdést:

-Édesanyám, mi barátnők vagyunk?

Mint kiderült, az öltözőben az egyik kislány mesélte, ők megbeszélték az anyukájával, hogy ők a legjobb barátnők széles e világban.

Nem tudom frappánsan megfogalmazni, mi a bajom ezzel. Csak úgy egyszerűen érzem, hogy hamis. A barátját az ember választja, a gyerekét meg szüli. Olyan, amilyen. Nem csereszabatos. A barátomtól elvárom, hogy olyan tulajdonságokkal rendelkezzen, amik nekem fontosak, valamiféle értékek mentén választok.

Tudok fiatalos anyukákról, akik lányuk pólóját hordják és megbeszélik vele aktuális pasiügyeiket. Mégiscsak a lehetséges pótapukáról van szó, ugye. Ettől meg kifejezetten összerándulok. Én úgy gondolom, nem erre szerződtem.Inkább arra, hogy meghallgassam a gyerekeim örömeit, bánatait, történeteit. De eszembe sem jutna azzal szórakoztatni a kamasz lányomat, hogy hogyan mosolygott rám a hentes, miközben azt a gyönyörű marhahúst adta a gulyásleveshez. Azon majd a barátnőmmel elvihorászunk alkalom adtán.

Nekem ez egyirányú utca. Sosem tenném a lányom vállára azokat a felnőtt problémákat, amiknek a súlyához még gyenge. Azért vagyok én a felelős érte, mert ő még tapasztalatlan és gyakorlatlan bizonyos dolgokban. Nevetgélni, pusmogni meg ott vannak a barátnői, az a megfelelő közeg erre. Nem játszom el a jó barátság kedvéért a tinilányt, de tőle sem várom, hogy felnőtt nő fejével gondolkodjon.

Mert nem ez a dolgunk egymással a világban.