Tényleg nem mindegy, hogyan kommunikálunk! Mióta gyerekem van, mindig mondom: én mindent elfogadok (majdnem mindent) a fiaimról, csak érezzem, hogy valami szeretet, vagy elfogadás van az őket ért kritikák mögött. Vagy ha nem is ilyen komoly érzések, de legalább tudjam, hogy a kritikusok látják és ismerik őket.
Hogy érzékeltessem a különbségeket a többféle információ átadás között, íme egy jellemző történet:
Anyuka néhány nappal fogadó óra után az alábbi bejegyzést találja a tájékoztató füzetben: Fogadó óra ekkor- akkor FELTÉTLEN!
Óóó, te jó ég! Anyuka berezel, hogy az ő nagydumás, hiper(szuper)aktív fiacskája most... MOST aztán tényleg kihúzta a gyufát, ezért kell(ett volna) FELTÉTLEN bemenni. Gyorsan felkapja a telefont és már hívja is ofő1- et:
- Bocsánat, bocsánat, most találtam meg...
- Hát igen, ez tényleg jellemző, és vannak magatartási... meg a lecke is hiányos... és hogy az ellenőrző hetekig nincs aláírva!... Szóval ez így egyáltalán nem.- Pattogósan, szigorúan. Anyuka meg csak mondja: Igen, igen, igen. Jogos, tényleg. Nem mondja, hogy de a gyerek mindig megmondja a jegyeit, meg hogy az utóbbi időben ez a gyerek volt a mentsvárgyerek anyukának A gyerek, akivel nincs gond, akire végre nem kell annyira figyelni, mint a többiekre. Hát a fene gondolta, hogy mégis jobban... Feltépi az ellenőrzőt...ötösök, négyesek... rontás csak egy tárgyból, amiről anyuka tud amúgy is. Nem érti ezt és dühös lesz: Jó, hogy igaza van, de akkor is! Miért állít sarokba engem, mikor majd szétszakadok így is, hogy jól csináljam ?
Másnap anyuka találkozik ofő2- vel (bizony, ma már két ofője is van egy menő gyereknek), akinek a tárgyából rontott a fia. Odaáll elé mindenre felkészülve. Ám a csillogó szemű tanító néni teljesen váratlan hangon kezdi a sarokba állítást. Azt mondja, hogy imádja a srácot, mert ilyen kreatív, jókedvű, életre való gyereket még soha... Na, jó, sokat pofázik és ez már tényleg elviselhetetlen, meg az a kettes nagydoga most jól odavágott az év végi jegynek, de ő azt kéri, hogy nézzük már meg alaposan az anyagot, mert szeretné őt gyakran feleltetni, hogy javítson. Azt mondja, ő hisz benne és alkalmat akar adni neki, hogy azt mutassa, aki ő valójában.
Ekkor anyuka megadja magát (pedig dacolni ment oda) és azt mondja: Köszönöm. Közben meg azt gondolja: Köszönöm, köszönöm, köszönöm! És azt is mondja: Nem, nem ő tehet róla, az én hibám. Most pedig minden más lesz és rendbe tesszük ezt (is). Aztán anyuka hazamegy és ahelyett, hogy nekiesne a fiának, hogy "leverje" rajta a szégyent, hogy ŐT sarokba állították, megöleli a gyereket és azt mondja: Drágám, van itt még valami, amit helyre kell hoznunk. De megoldjuk.
A csillogó szemű tanító néninek pedig fogalma sincs, mekkora erőt adott anyukának.
Bejegyzések
3 hozzászólás. Szólj hozzá te is!:
Ezt érzem én is, hogy ha felszusszanunk valamelyik gyereknél, vagy valamelyik tantárgynál, akkor legközelebb oda csap be a ménkű.
De azt továbbra sem értem, hogy miért nekünk kell ezeket a dolgokat rendbe hozni? Ne végezhetnék el a gyerekek maguktól az iskolát, nem működhetne az iskola úgy, hogy a gyerekeknek megfelelő mennyiségű és minőségű tananyagot oktatva a gyerekek maguktól jól tanuljanak?
Utálom ezt a folyamatos rajtpozíciót, hogy szülőként startra készen álljak a nap 24 órájában és rohanjak segíteni, helyrehozni ha kell / mert kell. És sajnos azt érzem, hogy folyton rohangálok, de csak össze vissza.
Köszönöm ezt a bejegyzést...
Ma sajna beszóltam egy bájos anyukának, (ezt nem cikizésből írtam, valóban az) ki zseniális -TÉNYLEG!- gyerekének folytonos zizegését a többi rossz kölökre hárítja!
Hiába könyörgök, hogy egy jó szakember segíthet még az iskolakezdés előtt.
Miért hárít mindenki, és miért kell más gyerekét bűnbaknak kikiáltania, ahelyett, hogy a saját kicsikéjére figyelne jobban?!
Banyuc: Biztos, hogy nem tud minden gyerek jól tanulni, de az is biztos, hogy gyakran olyan terheket is elvárnak tőlünk, ami talán nem a mi dolgunk lenne. Gyakran a szülők is elvárnak az iskolától olyan dolgokat, ami meg nem az iskola feladata lenne. Ha én ágálok valami ellen, gyakran megkapom, hogy de bezzeg a szülők nagy része még arra sem képes, hogy... na, jó, de én nem olyan vagyok. Azt gondolom, hogy rajtad meg fokozottan sok teher van, szóval így még nehezebb, mint mondjuk egy- két gyerekkel.
Márta: Nyilván nehéz szembenézni anyukának a gyereke hiányosságaival, de még nehezebb a saját hiányaival szembenézni. Tapasztalatom szerint az a legnehezebb, mikor azt kell megállapítani: ezt most elszúrtam, elhanyagoltam, nem jól csináltam. Sokan ezt nem szívesen teszik meg, inkább keresnek bűnbakot (gyakran magát a gyereket).
Megjegyzés küldése