2011. május 16., hétfő

Csak az igazat!

Én legalábbis ezt tanítom. Nem egyszerű, az egyszer biztos. A gyerekek nagyon hamar rájönnek ugyanis, hogy néha egyszerűbb füllenteni, mint szembenézni az igazsággal és annak következményeivel. Én azonban következetes vagyok. A nevelési módszer a következő: Az igazság úgyis kiderül, és akkor a helyzet sokkal súlyosabb lesz, mintha bármilyen hibát valaki magától megvallana. Mondj igazat és jobban jársz.
Ez működik is legtöbbször. Nyilván, mert a módszereim remekül működnek. Minden esetben. Igyekszem is jó példával elöl járni, de lássuk be: van, mikor minden igyekezet dugába dől.

A minap például szerencsétlen esetek tömege kényszerített némi elcsendesedésre az igazmondást illetően. Sürgős ügyben kellett azonnal bevágni magam a férjem kocsijába, hogy valamit kivigyek neki a munkahelyére. Fontosnak tartom elmondani, hogy a „férjem kocsija” kifejezés gyakorlatilag nem igazán közelíti meg az autó kategóriát. Nem igazán szeretném használni rá a gépjármű elnevezést, inkább egy nagyra nőtt matchboxot kell elképzelni. Olyasféle kisautót, amivel a Macskafogóban Grabovski indult megmenteni az egerek világát. Egy aprócska akváriumot, amibe a férjem olykor berámolja a horgászbotjait, majd kisebb környezeti katasztrófát maga után húzva kipöfög egy közeli csatornához megfogni egy főzet keszeget. Túl sokat persze nem, mert két bográcsra való hal már őt magát kiszorítaná a szerkezetből. Na, most képzelj el ebben a járműben egy 180 centis nőt. A hátát kissé görnyedten tartja, nehogy a fejét beüsse a tetőbe, ettől az arca a szélvédőre tapad. Térdei a füle mellett, a fejét meg igyekszik mélyen lehajtani, hogy ne kelljen az ismerősökkel szemkontaktusba lépni. Igen, ez nem éppen az, amivel az ember szívesen dicsekszik. Az ilyen utazásokat igyekszik megúszni, túlélni, elkerülni. De néha nem lehet. Én már csak tudom, hisz a fentebbi nő éppenséggel én vagyok. Lakóhelyem megbecsült polgára, amint egy nálam két számmal szűkebb járműben döngetek az utcákon.
A férjem azonban megkért, ezért én beugrok a járműbe, és már indulok is. Utolsó negatív érzésem, amire emlékszem, hogy az agyamon átfut: NE HOZD A GYEREKET! De nem hallgatok a megérzésekre. Most sem. A gyerek pedig beül mögém… Mögém, hogy valamelyest őrizzük a szabályosság látszatát, hisz megvannak a szabályok: 150 centi alatt semmilyen körülmények között nem ülhet előre. De. Ha van bébiülése, illetve ha ő egy törpe és már elmúlt 18 éves. De így 8 évesen, 130 centisen nem.  

Zötyörgünk a központ felé, mikor a sarkon kifordulva szemembe ötlik egy igazi kisbusz, az oldalán a felirat: RENDŐRSÉG. Körülötte hemzsegnek az egyenruhások. Nem is láttam még ennyit. Kit keresnek ezek? Talán éppen engem? Na. Tessék. Már csak ez kellett. Rángatom a biztonsági öv maradványait. Nem, ez még nem az a fajta, ami rántásra blokkol, ez úgy spontán negyven centis- alig ér a mellem alá, ám ha elég cselesen fogom, akkor éppenséggel még azt is hiheti valaki, hogy be van kapcsolva. Igyekszem a fél kezemmel tartani, közben a fiamnak hátra ordítok: Bukj le! De már hiába: Rám kattantak, rohannak kifelé az útra. Látom a csillogást a szemükben- ez aztán az ízletes csemege! Egy járműnek alig nevezhető alakzat, benne élőlények- ennél jobb fogás nem is lehet egy ilyen unalmas kisvárosban!
Ketten vannak, akik ezúttal kiszúrtak minket. Az egyik int, a másik mereven nézi a leszürkült fejemet. Megállok, letekerem az ablakot. Nem szállok ki, mert láttam egy amerikai filmben, hogy tilos kiszállni, mert akkor lelőhetnek. Úgy kell, hogy csak letekered az ablakot és engedelmeskedsz. Rendőrünk mélyen behajol (kénytelen, miután az autóm ablakai jóval a tengerszint alatt helyezkednek el) és kéri a papírokat. Elkezdek kutatni, de persze nem találok semmit. Előveszem a telefont és hívom a férjemet. Közben exkuzálom magam:
- Bocsánat, a férjem kocsija. Nem tudom, hol tartja a papírokat.
És itt jön az, amitől valahol mélyen eddig féltem. A fiam, aki rebbenetlen pillákkal képes bármikor átverni (ENGEM!), most jó hangosan megszólal hátul:
- De anya, azt mondta apa, hogy a papírokat a könyvespolcra tette!
- Óóó, igen?- A pilláim úgy rebegnek, mint a legnaívabb naíváké és próbálom a helyzetet menteni:
- Ezek szerint a férjem kitette a papírokat. Övé a kocsi, csak hirtelen be kellett ugranom a városba. Ide a szomszéd utcába megyek ám, semmi extra hosszú út. Visszajöjjek a papírokkal?
Mielőtt a rendőr bármit mondhatna, netán levegőt vehetne, a fiam újra előre szól:
- Nem azt mondtad, hogy apa munkahelyére megyünk? Ő nem is itt dolgozik.
Na, most kiver a víz. Főképpen, hogy az amúgy állítólag kommunikációs zavarokkal küzdő gyerekem képtelen befogni a száját egy ilyen kényes szituációban. Ez is csak az iskolában tud elnémulni, ilyenkor bezzeg van mit mondania! Még jó, hogy nem söröztem indulás előtt! Rendőrünk eddig észre sem vette, hogy van még valaki a járműben, most azonban hátra pillant. Szerintem különben azt képzeli, azért nem merek kiszállni, mert tömbökben áll a kábszer az ülésem alatt. Hogy találjon valamit, mélyebbre hajol az ablakban és hozzáteszi az eddigiekhez:
- Az a baj, hogy a bekötés sem működik tökéletesen. - A szeme a mellem fölötti kényes pontra téved, ahol még mindig görcsösen markolászom a biztonsági övet. Olyan távolinak és viccesnek tűnik a feltételezés, hogy esetleg elhiheti bárki is, hogy ez a szerkezet megfelelően funkcionál, ezért inkább el is engedem. Kár a gőzért. A fekete szalag bágyadtan ereszkedik mellém. A fiam- természetesen- ezt sem bírja ki igazmondás nélkül:
- Az a baj- kiabál előre a két ülés között-, hogy én nem tudom becsatolni az övet, mert valaki kitépte a falból!
Igen. Itt gúvad ki a szemem. Megfordulok és ráförmedek:
- Bobi, te fogd be a szád! Ez a felnőttek dolga.
Bájosan ránézek a rendőrre:
- Nos? Hazamenjek a papírokért?
- Hát, azoknak már mindegy. De tudja mit? Valamit csináljon a gyerekkel. Se ülése, se öve… Csak a szája jár. Mi lenne, ha előre ültetné? Ott legalább van biztonsági öv… Van már 150 centi, nem igaz?
Felhúzom a szemöldököm, úgy nézek rá. Az utolsó pólóban az állt: 134, és ez is a térdéig ért. Hol van ez a 150 centihez? De mindegy, én hagyom magam meggyőzni:
- Akkor azt mondja, üljön előre? Vajon elég magas hozzá?
- Lehet. Én legalábbis elhiszem neki.


2 hozzászólás. Szólj hozzá te is!:

Lepkevár írta...

Lehet, sőt biztos, hogy ott nem volt annyira vicces a szitu, de én nagyon jót szórakoztam rajta! :) Az én nagyfiam is ilyen "minden lében kanál", és hiába mondom neki, hogy ha megállít minket a rendőr, akkor csak anya beszél, sosem bírja ki. :D Nemrégiben 50-es táblánál fogtak meg 60-nal, és előadtam, hogy a háziorvoshoz rohanunk, aki mindjárt zárja a rendelőt (az első fele igaz volt), de R. felvilágosított mindenkit, hogy "anya, az előbb azt mondtad, hogy még sokáig ott lesz a doktorbácsi". Egyébként errefelé (is) rendesek a rendőrök, ha az ember normálisan és kedvesen beszél velük, akkor ők sem kötözködnek.

(Na, jó hosszú lettem!)

Angela írta...

Az a helyzet, hogy én jól mulattam. Annyira bírom a gyerekeknek ezt az édes naivitását. A rendőrökkel meg szerencsém volt.