2011. május 24., kedd

Kopp!

Hogy én milyen magabiztos voltam...Eddig. Teljesen biztos voltam abban, hogy egy gyereket nem kell noszogatni a tanulásra, nem szabad itthon pedellust játszani, nincs kikérdezés, nem rontjuk meg az otthon hangulatát iskolásdival.

Aztán jött a nyolcadikos szintvizsga.Ez másik, amiről a múltkor írtam, az a hatodikban volt, túl vagyunk rajta. Még mindig nem értek egyet azzal , hogy az egyik szobában én tanulom a tételeket, a másikban pedig egy 12( !) éves, de túl vagyunk rajta, fátylat rá. Igazából csak egy kislány hányt az idegességtől, az enyém éjszakákat nem aludt.. szerencsére 2 évig most nyugi van.

Máshol, mert nálunk ugye van egy nyolcadikos is, aki szintén most vizsgázott. Magabiztosan, nyugodtan, bátran. Majd az 5 tárgyból kettő hármas lett. A kis okos, zseninek kikiáltott ügyeske. Tapasztalatok alapján kialakított véleményem van a magyar közoktatásról, így engem különösebben nem rázott meg a dolog, bár furcsállottam. Én úgy tudtam, a gyerek jól tanul, sőt , még készült is ezekre a dolgozatokra. Az hamar kiderült, hogy ő is meglepődött, mert miután megtudta az eredményeket, napokig nem lehetett hozzászólni és ( remélem, ezt nem olvassa), könnyes szemmel járkált a lakásban. Olyan világvége hangulat volt nálunk, mindenki lábujjhegyen közlekedett és igyekeztünk még a tekintetét is kerülni. Amikor már úgy ítéltem meg, szóba hozhatom a dolgot, melléültem és valami olyat szűrtem le a beszélgetésből, hogy örült volna, ha év közben noszogatom és nógatom a tanulásra. Hát, csak néztem. 14 évesen van gyerek, aki kéri a "csesztetést"? Beszélünk mi mindenről, de a "megtanultad-e a leckét?" tényleg nem szokott szóba kerülni. Ő meg megszokta, hogy megy a dolog memóriából.

Van-e tanulság? Gőzöm sincs. Az igazi meglepetés aztán az volt, mikor összesítették az évfolyam eredményeit és ezzel a teljesítménnyel 4. lett. Ami nagyon elegánsan hangzana, ha nem tudnánk, mi van mögötte. Milyen teljesítményt nyújtott a sor vége?!

Abban bízom, hogy ez a pofon elég volt ahhoz, hogy 9.-ben komolyra vegye a dolgot. Szerencsére útál veszíteni, a lecke pedig hatásos volt. Én meg csak töprengek, hogy kéne jobban, okosabban segíteni.

-gabi-

2 hozzászólás. Szólj hozzá te is!:

margaretta írta...

Kedves Angéla!
Figyelemmel követem a bejegyzéseidet és nagyon sokat tanultam tőled eddig is.
Én olyan gyerek voltam, igaz, nem fiu, akit soha nem kellett noszogatni, tőlem se kérdezték meg soha, megírtam-e a leckémet, pedig néha az akkori Erdélyben nem volt egyszerű tanulni délután (nem volt áram, és mire nekiláttunk volna a tanulásnak nem volt áram a lakásban), mindig hajtott a tudásvágy és a megfelelni akarás. De a férjem, aki most végzi felnőttként a főiskolát nagyon gyakran mondja, hogy ha a szülei kicsit többet noszogatták volna, ha néha rákérdeztek volna, hogy hogy megy, akkor biztosan többre vitte volna. Ő az a fajta, akinek most is kell a buzdítás, hogy valamibe belefogjon.
Csak azért írtam, le, hátha segítség.
Üdv:
Margaretta

Gabi írta...

Köszönöm, Margaretta! Én Gabi vagyok( a rendszer valami miatt nem írja ki a cikkíró nevét, hiába állítottuk be),a kamasztörténetek tőlem származnak :)
Igen, eddig nálunk is úgy volt, hogy a középső gyerekem (fiú létére) elvárta magától a teljesítményt, nem kellett noszogatni. Azt hiszem, nagyon megszokta, hogy erőfeszítés nélkül az ölébe hullottak a jó eredmények.Remélem, szeptemberben még emlékezni fog erre a rossz érzésre. Nagyon megviselte, mert ő sikerorientált és az volt a félelmem, hogy csalódottságában bedobja a gyeplőt és feladja.Szerencsére év vége van, szeptembertől majd figyelünk.