Jóanyu program- Figyelj rá!

Nos, a figyelem igen sarkalatos pontja a gyereknevelésnek. Illetve az emberi kapcsolatnak. Azt hiszem, valójában nem is figyelünk egymásra igazán. Mindaz, amit most leírok, amit gondolok, furcsa egyvelege a tapasztalataimnak és az olvasmányaimnak. A legjobb, hogy az ember megismer ezer dolgot, összeolvassa a mindenféle technikákat, majd alig képes elszakadni azoktól az elvektől, ahogyan őt nevelték.A saját életünkben igencsak figyelni kell, ha valami újat szeretnénk bevezetni. Én azt vettem észre, hogy újra és újra elő akarnak jönni azok a fordulatok, azok a szóhasználatok, amiket az ember gyerekként hallott a szüleitől. Még akkor is előjönnek ezek, ha közben pontosan tudjuk, mennyire hatástalanok voltak. Emlékszünk, hogy utáltuk a kioktatást, a hegyi beszédet, a tanácsok osztogatását, aztán azon kapjuk magunkat, hogy mi ugyanúgy előadjuk ezeket a fordulatokat a saját gyerekünknek. Pedig tudjuk, hogy van ennél jobb is.

Mire gondolok? Anno az iskolában minden tanórán drámajátékkal dolgoztunk és működött. A gyerekeim kiváló kommunikációs képességekkel, átlag feletti kreativitással mentek a fölső tagozatba. Itthon nem drámázok, vagy csak nagyon ritkán. Itt vannak a saját fiaim, akik  valaki máshoz járnak szakkörre. Furcsa ez. Ott az értő figyelem, a Gordon- féle kommunikációs rendszer, amit szintén remekül tudtam alkalmazni a mások gyerekeivel, itthon meg folyton figyelnem kell magamra, hogy ne essek a jól ismert szülői hibákba, ne állítsam fel azokat a falakat, amikkel szinte biztos, hogy megakasztom a gyerekeim közlésvágyát. Ne oktassam ki őket, ne minősítsek, ne osztogassam a jótanácsaimat, egyszerűen legyek az a bizonyos gödör, amibe belekiabálhatják a gondolataikat.

Példák sokaságát tudnám felsorolni, miként fojtottam már beléjük ezerszer a szót, hogy aztán egy új útvonalon végre eljussak oda, hogy megtudjam, adott esetben mi az igazi problémájuk.

Hmmm, most válogatok, melyik történetet meséljem el. Legyen egy vicces:

Nagyfiamék minden hétfőn úsznak. Én persze, mint lelkes anyuka, boldog vagyok ettől. Ki ne ujjongana, ha tudná, hogy a gyereke órarendbe építve kap meg egy ilyen plusz dolgot. No, a gyerek már kevésbé repdes hétfőnként. Történt, hogy az első néhány alkalom után elkezdett molesztálni, hogy szeretne felmentést. Aztán már "rosszul" is volt hét elején. Később már vasárnap este. Valami mindig volt. Vagy a suli előtt vette észre, hogy az úszó cuccát otthon felejtette. Én hogyan reagáltam? Blablabla, ha otthon hagyta, hegyi beszéd az úszás fontosságáról, aggodalmas pampogás a lustaság káros hatásairól, gerincferdülés, izomgyengeség ijesztő képének felvázolása, kioktatás a hamis felmentés és a becsület ütköztetéséről.... Mi is volt még? Nem is tudom.

Semmi nem változott, hiába porzott a szám. A gyerek összeszorította a magáét és igyekezett megúszni a tesi órákat.

Aztán egyszer beszélgetni kezdtünk úgy igazán. Nem volt könnyű, de végre befogtam a dumálómat és igyekeztem figyelni rá. Valahogy így:

- Sehogy sem tudod ezt az úszást bevenni.

- Nem, utálom.

- Pedig nyáron ki se jössz a tóból (van egy fürdésre alkalmas kerti tavunk).

- Az más.

- Azt jobban szereted, mint az iskolait.

- Sokkal jobban. Ott úgy fürdök, ahogy akarok.

- Úszni is szoktál.

- Úszni??? Nem is tudok úszni!

- Én láttam, hogy tudsz úszni. Mi a baj ezzel?

- Dehogy! A többiekhez képest csak szánalmasan evickélek.

- Áhá. Úgy érzed, sokkal gyengébb vagy a többieknél.

- Például egyáltalán nem tudok gyorsúszni, vagy háton úszni.

- Úgy érzed, mindenki jobb nálad?

- Igen, be kell menni a vízbe, aztán 5 hossz gyorsban. Én meg nem tudom.

- Ezt egyedül képtelen vagy megtanulni.

- Hát ja. Csak bénázok. Ráadásul a gatyám is gáz.

- Hogyan?!

- Na, most képzelj el! A szemüvegembe befolyik a víz, a sapka szűk a fejemre. Kb. mint a szopott gombóc, úgy nézek ki benne. Beugrok a vízbe, a gatyám teli megy levegővel, lesz egy nagy buborék a hasamnál... Borzasztó.

Itt csak állok és nézek. Ezt még sosem mesélte el. Eddig még soha nem jutottunk. Fogalmam sem volt, valójában mi a problémája. Azt hittem, szimplán lusta és ehhez mérten kezeltem az ügyet. Ám az értő figyelem csodát tesz, a beszélgetés ugyanis nem várt fordulatot vesz.

- Azt hiszem, segítenem kell, hogy megoldd ezt. Holnap veszünk egy rendes úszónadrágot (most egy ilyen száras nadrágja van) és másik sapkát, ha akarod. Nem szeretném, hogy kínosan érezd magad. Ha akarod, a tanárnővel is beszélek. Magadtól nem fogod tudni ezt megoldani (itt átléptem az egyszerű meghallgatás vonalát és úgy tűnik, igyekszem beavatkozni a dolgokba. Öreg hiba.).

- Nem, nem kell nadrág. Mindegy. Hagyjad.

- Nincs rá szükséged mégsem?

- Nem, megoldom.

- Hát, rendben.

A téma azóta sem került szóba. Nem nyafog, hogy mentsem fel, maga rakja össze a holmiját, és megy zokszó nélkül. Ugyanabban a nadrágban és sapkában, mint addig. Mondhatnám, hogy nem értem a dolgot, de azt hiszem, értem mégis. Valószínűleg az hozta meg a fordulatot, hogy végre meghallgattam és megértettem. Elfogadtam, hogy nem jól érzi magát. Az elfogadás itt a dolog lényege. Ha azt mondom a a gyereknek, mikor felhördül a világ igazságtalansága miatt, hogy nem illik így beszélni, fogja be a száját, akkor ő azt érzi, hogy nem fogadom el az érzéseit, ezzel együtt őt magát sem. Ilyenkor inkább elhallgat, vagy dacolni kezd. Ha tanácsokat osztogatok neki (Kérd meg a tanárnőt, hogy segítsen megtanulni a gyorsúszást!), akkor azt érzi, hogy nem bízom abban, hogy képes ezt a problémát megoldani és újra csak elhallgat, vagy csakazért is mást csinál. Ha helyette akarom megoldani a problémát (Majd én beszélek a tanárnővel) el fog utasítani, hisz azt gondolja, dedósnak hiszem, aki képtelen kiállni magáért. Ha "csak" meghallgatom, megértem és tiszteletben tartom az érzéseit, máris megnyílik, az agya pedig a megoldáson kezd dolgozni.

Mindig azt szoktam mondani, a legjobb barát nem kell, hogy mást tegyen, csak hallgasson. Hallgasson végig és figyeljen rám. Sokszor nem várunk a másiktól egyebet, csak olyasmiket: Tényleg? Nahát, ez érdekesen hangzik! Érdekes, amit mondasz...stb. Minden olyat mondhatunk, ami a beszélgetést tovább képes hullámoztatni. Mindenki utálja, ha a gondjairól beszél és ócska tanácsokkal tömik teli a fejét, vagy minősítik a gondolatait. Azzal osztjuk meg legszívesebben a gondolatainkat, aki képes azokat meghallgatni. A beszéd pedig csak prezentálja az általános hozzáállást. Egy elfogadó viselkedés magával von egy elfogadó beszédet is, ez pedig alapja a jó kapcsolatnak. Éppen így van ez a gyerekekkel. Már ott kezdődik, mikor a picike hasra esik, s anyuka azt mondja a síró csemetének: ááá, katona dolog. Kíváncsi lennék, vajon hány gyerek hagyja abba erre a sírást. Legtöbben annál harsányabban bömbölnek. Azt gondolják magukban: KATONA DOLOG?! Nesze neked, hallgassad, mennyire fáj! Ezzel szemben egy puszi és egy együtt érző mondat: -Húúú, ez biztosan nagyon fájt!- bizonyosan meghozza az enyhülést. Ezzel a mondattal ugyanis azt közlöm: Elfogadom a fájdalmad, megértelek.  Szabad sírni, szabad érezni.

Bobival nemrég vérre menőt csatáztunk, mert nem engedte levágni a haját. Nem és nem, pedig már úgy néz ki, mint egy jeti. Nem mondta persze, mi ennek az oka, csak azt, hogy nem. Aztán feltűnt, hogy fürdés után féloldalra fésüli, ahogy a bátyja is, meg az összes többi nagyfiú. Ez végre felnyitotta a szemem. Néhány kérdés kiderítette, hogy valójában ezt a hosszított, divatos frizurát szeretné. Meg is beszéltük, hogy hét végén levágom neki olyanra, amit szeretne. Jobb tehát a (meg)hallgatás. Hozzáteszem, kényelmesebb is. Hidd el, annyira fárasztó állandóan felügyelni, kontrollálni a gyerek érzéseit, megmenteni őt a problémáktól, osztogatni nagyon bölcs tanácsokat, miközben ő folyton a száját húzgálja, vagy direkt másképp csinálja a dolgokat, mint ahogy azt te javaslod neki. Miért, mikor a legjobbat akarod? Hát éppen azért, mert nem kért meg rá, hogy vedd át a problémáját, mindössze szerette volna megosztani veled. Ha segítségre van szüksége, majd azt is közölni fogja veled.

Ha akkor még beszéltek egymással.

Bővebbet az értő figyelemről ITT olvashatsz.