2011. május 3., kedd

SOS- Mi lesz fiam, belőled?

Már tervezek néhány napja egy bejegyzést, de nem nagyon tudtam, hogyan fogjak hozzá. Arról szól ez a poszt, arról tűnődöm, hogy vajon ténylegesen mekkora szerepe van a családnak, a szeretésnek abban, hogy egy embernek milyen érzelmi élete alakul ki, mire felnő. Jó, ez ostoba kérdés, millió vizsgálat körbejárta, bizonyította, hogy óriási- szinte kizárólagos. Elsődleges hely a család, ahol tanulható és elsődleges személyek a szülők, akiktől tanulható. Mégis azt hiszem, van azért ennek egy genetikája éppen úgy, ahogy a kismajmok "szőranyu" választása is tudattalan, zsigerből működő viselkedés.
Annyit elmélkedünk azon, mit tesz egy beírás a gyerekünkkel, mi lesz, ha nem értik meg őt, miért nem tud figyelni az órákon és hogy nem veszíti- e el a belénk vetett bizalmát, ha nem leszünk elég Jóanyuk neki. Én is gyakran feszegetek itt ilyen kérdéseket. Mi a helyes, hogyan teszek jót? Mostanában azonban valami már is jött a képbe, amitől olykor túlzónak és mondvacsináltnak érzek bizonyos aggodalmakat, túlszeretéseket (már ha lehet ilyenről beszélni), megóvásokat, tigrisanyai kirohanásokat és egyéb nagyonanya megmozdulásokat.

Hadd meséljek el nektek két történetet, hogy érthetővé váljak:
Az SOS házban különös dolgok történnek velem. Mondtam már, hogy vannak ott olyan fiatalok, akik...khm... nem túl okosak, vannak, akik állandóan pengeélen egyensúlyoznak, hogy mikor kerülnek a fiatalkorúak börtönébe. Vannak, akik maguk menekültek el otthonról és van, aki soha nem élt családban. Vannak dühösek, és van, aki már belebetegedett az elhagyatottságba. Szomorú életek.
Én szeretem őket. Szeretek ott lenni. Hogy miért, ez hosszú történet. Régóta szerettem volna így vagy úgy állami gondozottak közé kerülni, csak eddig nem adatott meg. Most azonban ott vagyok nem egyébért, mint hogy tanuljak mindarról, ami az anyasággal és az emberi kapcsolatokkal összefügg.
Egyik hétvégén az egyik fiú eljött hozzánk. Segített a férjemnek, nálunk ebédelt, majd kapott zsebpénzt- fizetést (amit állandó pénzgondjai ellenére alig akart elfogadni), röplabdáztunk, beszélgetett a fiaimmal, majd késő délután ment el. Ő egy olyan fiú, aki tényleg nem okos. Nagyon nehéz is vele, mert 20 évesen, 190 centisen hiperaktív, beszédkényszere van... ám ezzel együtt nagyon, nagyon szeretetre méltó, kedves, nyílt szívű. Bobival tanultam egy ideig, mikor ott volt, ő feljött inni egyet, pár percet maradt a nappaliban, majd lement újra a kertbe férjemhez. Egy villanást látott abból, ahogy Bobi a szombat délelőtti tanulását rendezte. Néhány nap múlva azonban azt mondta nekem: A te fiad nem nagyon szeret tanulni. Ne aggódj, ez nem azért van, mert nem szereti a tanulást, vagy mert buta, hanem mert ez neki nehezen megy... Én is ilyen voltam, úgyhogy tudom, milyen ez. Nyugodj meg, ez majd elmúlik és már semmit nem fog számítani.
Honnét ilyen bölcsesség egy nem okos emberben?

Szombaton szórólapoztunk az egyesületnek és akkor is szóltam egyiküknek, hogy eljöhet egy kis keresetért hozzánk dolgozni. Mikor reggel mentem érte, még ketten kérték, hogy jöhessenek. Beértünk Kecskemétre, kiosztottam az anyagokat, majd autóval elvittem őket a terepre. Már vagy két órája ment a munka, mikor egyikükkel beszélgettem (ő például kis híján javítóba került) és ő akkor tudta meg, hogy ezért a munkáért fizetést fog kapni. Döbbenten nézett rám: Ezért pénzt kapunk? Igen. Nem mondta P.? Nem.
Nem akartam hinni a fülemnek: Te ingyen jöttél ide dolgozni? Dehát miért?
Tudjátok, mit mondott? Azt gondolta, segítségre van szükségem, hát eljött. De miért? Azt válaszolta, mert örül, hogy lettem nekik.
Hééé! Mutass nekem egy vad 15 évest, aki odaáll eléd és így kitárja a szívét!
Honnét ilyen szeretet egy olyan fiúban, akinek a saját anyja feladta a vele való küzdelmet?

Eszembe jutnak azok a fiatalok- kamaszok- gyerekek, akik tényleg úgy ugráltatják a szüleiket, mint a szolgálókat, aztán a facebookon tárgyalják ki a "hülye anyjukat", miközben a családjuk tényleg igyekszik a maga módján mindent megtenni értük. Hogyan van, hogy úgy tűnik, belőlük hiányzik sok dolog, ami ezekben az elveszett lelkekben ott van? Hogyan van, hogy valaki felnevel hat gyereket, akik azután öregségére szánalom nélkül magára hagyják? Ő is a legjobbat akarta a maga módján, nem? Az én "fiaim" visszajárnak az SOS faluba a pótmamijukhoz, keresik a széthullott családjukat és kapaszkodnak minden jó szóba.
Min múlik akkor az érzelmi gazdagság, vagy sivárság, az ún. érzelmi intelligencia? Tudják- e a mi gyerekeink minden nap minden percében, mekkora ajándék van a kezükben azzal, hogy van családjuk?
Nagyon sokat gondolkodom mostanában ezen, ezzel együtt pedig azon, hogy ... De most tényleg! Én imádom a fiaimat és jó gyerekek, segítenek is, igyekeznek, de akkor, szombaton azt mondták nekem, nincs kedvük eljönni arra a pár órára szórólapozni. Nem kell a zsebpénz. Nem éri meg a fáradságot, inkább otthon maradnak. Hívtunk a városból olyan 16- 17 éveseket, akik aranyosak, jó fejek, ígérték, hogy jönnek, majd oda sem szóltak, csak maradtak otthon, mert az előző napi buli lefárasztotta őket. Ez a három fiú meg jött boldogan és még hálásak is voltak, hogy a "köszönöm"- nél többet is kaptak.
Nem is akarok én tanulságokat, példálózásokat, mert ez, amit leírtam, az éremnek csak egyik fele, lehetne a másik oldalát is nézegetni, hisz ismerem az iskolai és egyéb sztorijaikat- én is kértem őket, hogy abból, amit nálunk kerestek, ne füvet, hanem ételt vegyenek, szóval nem lehet messzemenő következtetéseket levonni, mert minden elmélet azonnal dugájába dőlne. Gondolkodni viszont lehet. Arról, hogy mi mivé neveljük a gyerekeinket (természetesen okos, ügyes, törekvő, magabiztos és mindennel felvértezett fickókká) és milyen hiperérzékenységet, ragaszkodni tudást, odaadást tudnak kifejleszteni azok a gyerekek, akiket így megcibál az élet. Különös ez. Azt hiszem, csak azért volt érdemes végigolvasnotok ezt a cikket, hogy elgondolkodjatok és magatokban megfogalmazzatok érzéseket ezzel kapcsolatban. Én is ezt teszem nap nap után.


4 hozzászólás. Szólj hozzá te is!:

Kriza írta...

huh... ez pont olyasmi, amiken mostanában gondolkodom, jó volt a történet, köszi!

Gabi írta...

Olyan érdekes ez...A nagyfiammal állandóan balhéztam: csináld meg, olvasd el, tedd ide, ne tedd oda stb.Hiszen én vagyok az anyja, ki nevelje?!A két kicsinek azt mondtam, érezd jól magad, szólj, ha segítség kell, próbáld meg önállóan megoldani. Ha nem tanultál, a te problémád. Ha itthon hagytad, a te problémád. Ha elfelejtetted, a te problémád.
Néhány számomra fontos dologhoz ragaszkodom csak: hétközben nincs tévé és számítógép, nincs műanyagkaja és minden emberhez úgy kell szólni, hogy annak az tetsszen.Úgy kell bánni mindenkivel, ahogy magadnak szeretnéd.
Kb. ennyire leredukálódott az anyai "beavatkozásom".
Jelentem, működik.Írok majd erről.

Kósa Márta írta...

Elváltunk, lassan egy évtizede, 20 éves fiam apjával él.
Vasárnap együtt ejtőztünk ebédelés után, beszélgettünk, s elmondtam neki egy dolgot legalább megtanultam -a feltétlen szeretet.
Nem voltam olyan jó anyja, mint a csoda ügyes lányomnak. Türelmetlen voltam és macerás.
Ma boldoggá tesz, ha ad nekem egy órát, ha leheveredik és nem rohan el ebéd után. Ahogy látja a világot és felnőtté érik valahol benne vagyok én is. Csak azokat a felesleges köröket ne futottam volna - ami a mindennapi rutinba beletartozott...
Késő- vagy mégsem?!

Gabi írta...

Hű, de nagyon becsüllek az őszinteségedért! Tudod, milyen kevesen jutnak el odáig, hogy egyáltalán gondolkodjanak rajta, ők hol hibáztak?
Én egyébként még bocsánatot is kértem a nagyfiamtól, amiért rajta tanultam -gyakoroltam a gyereknevelést:)
És nem, sosincs késő az őszinte szóhoz. Annál jobban soha nem fog becsülni a fiad, mintha kinyitod előtte a lelked és megmutatod az esendőségedet.Ezek az igazi pillanatok a kapcsolatokban.