„Ne törekedj arra, hogy gyerekedet tökéletessé formáld! Ezzel szemben, minden esetben azon fáradozzál, hogy a vele való kapcsolatodat minél tökéletesebb legyen.” (Dr. Henker)
Gyakran tűnődöm azon, valójában mi is az elfogadás. Nagyon sokan mondjuk azt, én elfogadom a gyerekemet, így szeretem , ahogy van... de azért nem bánnám, ha jobban szeretne sportolni, többet olvasna, jobban artikulálna és bizony a rajzolás terén is lehetne ügyesebb. Ja, és legyen már talpraesettebb, vagányabb, vagy éppen fegyelmezettebb, szófogadóbb. Valami olyasmi, amit elképzeltünk magunknak, mikor azt terveztük, milyen gyereket szeretnénk.
Vajon sarkallja- e a gyereket változásra, ha a gyengeségeit bíráljuk és folyton rávilágítunk arra, miben kellene jobbá válnia ahhoz, hogy megfeleljen nekünk? Gondoljunk csak abba bele, vajon mi lendítene minket a munkahelyünkön jobb munkavégzésre: Ha a főnökünk folyton a nyomunkban lenne és sorolná, mi megy gyengén, miben kell még jobbá válnunk, mitől vacak és értékelhetetlen a teljesítményünk, vagy ha nap mint nap elmondaná, micsoda öröm neki, hogy velünk dolgozhat, mennyire hasznos a jelenlétünk és milyen nagyszerű munkaerőnek tart minket. Ezt persze nemigen mondják a munkaadók, mert attól tartanak, hogy a sok dicséret "megárt" a dolgozóknak, avagy több pénzt fognak követelni tőle. A gyerekünk viszont nem fog magasabb fizetést kérni, ha azt éreztetjük vele, elfogadjuk és szeretjük őt.
Mondhatjuk persze, hogy igen, igen, elfogadjuk, de vajon ezt ő is érzi- e? Ismerek például olyan családot, ahol a szülő elmondta nekem, mennyire büszke a nagyfiára, amiért olyan kiváló fiatalember, eközben pedig tudván tudom, hogy a gyerek attól szenved, hogy nem kap elég elismerést, csak örökösen kritikákat és noszogatást. Mintha semmi nem volna elég jó. Mintha ő nem volna elég jó és szerethető.
Ebben az esetben felesleges a gyereknek azt magyarázni, mennyire szereti és becsüli őt az anyukája, hisz ő ebből semmit nem érez. A szülő és a gyerek egyre inkább távolodik egymástól, pedig valójában szeretik egymást.
Az elfogadás valójában kritika nélküli tudomásul vétele a másik ember viselkedésének. Mindannyian erre vágyunk. Meghallgassanak minket és elfogadják az érzéseinket értékelés nélkül.
Nézzük, mik azok a tipikus szülői magatartások, melyek (bizonyos esetben) azt közlik a gyerekkel, hogy ő nem elfogadható a felnőtt számára:
1. Utasítás, parancsolás, irányítás (mit tegyen a gyerek) Pl. Hagyd abba ezt a szaladgálást! vagy: Most azonnal gyere be! Ez a viselkedés általában dacot szül a gyerekekben és arra sarkallja őket, hogy kipróbálják a szülői hatalom erejét.
2. Figyelmeztetés, fenyegetés (ha nem, akkor...) Ez esetben a gyerek félénkké válhat, hisz tart attól, hogy a szülő beváltja a fenyegetését és elveri vagy megbünteti őt. Később pedig feltámad a vágy, hogy kipróbálja, valóban beváltja- e a szülő a fenyegetőzését.
3. Prédikálás, moralizálás (illik, nem illik). Ez gyakran ellenállásra sarkallja a gyerekeket, mert azt gondolják, a szülő nem bízik abban, hogy képesek megítélni viselkedésük helyességét.
4. Tanács, megoldási javaslatok (akadályozza a saját ötletek születését). Véleményem szerint az egyik legveszélyesebb viselkedési forma. Egyrészt a gyerek azonnal érzi, hogy szülei nem bíznak abban, hogy bármire önállóan megoldást találhat, másrészt a gyerek megszokja, hogy nem kell önállóan megoldásokat keresnie. Arról nem is beszélve, mikor elindul benne a dac és csakazértis megmutatja. Hallottál már szülőket panaszkodni, hogy aszongya: Én mondtam neki, segítettem, ő meg erre csakazértis nem úgy csinálta!
5. Kioktatás, logikai érvelés (befolyásolási kísérlet tényekkel, saját véleménnyel). Nos, ha szeretnénk tanítani a gyerekünket, érdemes ezt óvatosan csinálni. Bármiféle tanítás átcsaphat ugyanis kioktatásba, amely azt sugallja, hogy az illető kevesebbet ér nálunk. A gyerekek különösen utálják a szülői kioktatást. Mikor ül, néz maga elé, te meg hajtod a mantrát, biztos lehetsz benne, hogy alig várja, hogy befejezd.
6. Ítélkezés, kritizálás, hibáztatás (rombolja a gyerek énképét). Húúú, de nehéz megállni! Ne viccelj, a mi generációnk így nőtt fel, hogy azt hallottuk: ez katonadolog, ne nyávogj, buta vagy, rossz vagy, s még ezt sem lehet rád bízni? stb. Nem egyszerű ebből kilépni és egy normális kommunikációt elkezdeni a gyerekünkkel. Márpedig az örökös személyiségrombolás nemcsak a gyerekre nézve káros, de a szülő gyerek kapcsolatot is mérhetetlenül mérgezi.
7. Dicséret, egyetértés (hamis énkép alakulhat ki, esetleg kiérezhetõ a manipulálási szándék). Na, már a dicséret sem jó? - tehetnénk fel a kérdést. De jó, persze, csak éppen tudni kell, miért, mikor és mennyit. Ahol sok a dicséret, a hiányát bírálatnak érezheti a gyerek. Emellett a gyerekeknek van realitás érzékük. Ha a dicséret nem cseng össze a saját énképükkel, nem is veszik komolyan. Érdemes vigyázni a dicséret manipulatív lehetőségeivel. A gyerekek gyorsan átlátják, ha azért kapnak dicséretet, hogy az elvárásainkat kényszerítsük rájuk. Végül pedig óvakodj attól, hogy kamaszodó gyerekedet megalázd azzal, hoy mások előtt megdicséred :-). Ez végzetes hiba lehet.
8. Kifigurázás, csúfolás, megszégyenítés, nevetségessé tétel (lekicsinylés). Jellemző megnyilvánulásai ennek a hozzáállásnak a "Hogy nézel ki?", "Mit képzelsz magadról, hogy így beszélhetsz velem?" és más hasonló megjegyzések. Jellemző válaszreakció a dac, illetve a visszaszólás: - Hülye vagy? - Igen. És?
9. Értelmezés, elemzés, diagnosztizálás (a szülõi 'fensõbbség' leleplez). Ezzel azt sugalljuk a gyereknek, hogy "átlátunk a szitán". Pl. "Ezt csak azért csinálod, hogy rád figyeljünk", vagy "Túl fáradt vagy, azért nyafogsz". Akkor is káros ez a viselkedés, ha a szülő meglátása helytálló, ugyanis ilyenkor a gyerek úgy érezheti, leleplezték, kilesték. Ha pedig a szülő téved, és mondjuk a gyerek tényleg nem fáradt és nem figyelmet akar, akkor úgy érzi, igaztalanul vádolták meg. Mindkét lehetőség a felnőtt- gyerek közötti kapcsolatot rombolja.
10. Megnyugtatás, együttérzés, vigasztalás (a gyerek érzéseinek elbagatellizálása). Sok szülő rosszul érzi magát attól, ha a gyereke szomorú, fél vagy rosszkedvű. Mindenképpen szeretne ebből a helyzetből kikerülni, ezért igyekszik a gyereknek kellemetlen helyzetet eltörpíteni. Ezzel azonban gyakran nem megnyugtatja a gyereket, hanem éppen arra sarkallja, hogy még harsányabban hirdesse a fájdalmát. (Óóó, egész kicsi ez a seb, nem is fáj annyira!- De3hogynem! Nagyon is fáj! Nézd csak, mennyire ordítok!)
11. Vizsgálódás, kérdezõsködés, faggatózás (a szülõ szeretné megoldani a gyerek problémáját). A túl sok kérdésből gyakran azt érzi a gyerek, hogy a szülei kételkednek benne (Megmostad a fogad? Mennyit tanultál? Kész az írásbelid?) Az ilyesmit fenyegetőnek érezheti a gyerek. Amikor pedig a problémájáról szeretne beszélni, kimondottan frusztráló lehet a túl sok kérdés. Mondjuk elkezdi mesélni, hogy mennyire utálja a töri tanárját, aki olyanból íratott dolgozatot, amit meg sem tanított rendesen, te meg elkezded kérdezni, hogy mikor vették át azt az anyagot, a többieknek hányas lett, máskor is volt- e már ilyen, stb. Teljesen eltereled a beszélgetés vonalát, ami felettébb bosszantó és frusztráló lehet a gyereknek. Hidd el, legközelebb kétszer is meggondolja, hogy elkezdjen- e mesélni neked bármit is.
12. Elterelés, humorizálás, témaváltás, kitérés (pedig a gyerek vágyik a megértésre). Főként a kisebb gyerekeknél szokták ezt alkalmazni, mikor nem akarják a felnőttek, hogy a gyerek azt érezze, amit éppen érez. Megüti magát és gyorsan megmutatjuk neki az út szélén legelésző teheneket. Ekkor még talán működik is az elterelés valamelyest, de ahogy nő a gyerek, már egyre nehezebb lesz alkalmazni a módszert. Ha például szerelmi bánata van, kevéssé fogja vigasztalni, ha azt mondod, nem érdekes, hogy rád se néz a Prüntyi, úgyis eláll a füle és görbe az orra. Amúgy meg itt egy mozijegy, felejtsd el az egészet. Ezzel csak azt érjük el, hogy a gyerekünk azt érzi, nem vesszük őt komolyan. Nem vágyik pedig egyébre, csak egy kis megértésre.
Nos, eredetileg nem terveztem ennyire hosszúra ezt a fejtegetést, csak éppen azt látom, a szülők többsége generációk óta ugyanazokat a köröket futja. Bevallom, én is. Valahányszor átolvasom és átgondolom ezeket a pontokat, mindig van mit változtatnom. Nyilván a beidegződések erősen dolgoznak az emberben. Őt hogyan nevelték, mit lát maga körül, illetve mikor van az a pont, hogy "elszakad a cérna" és nem tud mérlegelni.
Az is biztos, hogy vannak olyan helyzetek, mikor a fentebbi 12 pont valamelyikét vagyunk kénytelenek alkalmazni. Van, mikor utasítanunk kell a gyereket, vagy megnyugtatni egy adott helyzetben. Akkor azonban, ha a gyerek valamilyen problémával küzd, a legjobb, ha elfogadjuk őt ezzel együtt és hagyjuk, hogy elmondja, mi a gondja. Általában pedig igyekezzünk őt megismerni, látni az értékeit és elfogadni őt olyannak, amilyen. A mi gyerekünk, belőlünk van és úgy sarkallhatjuk őt arra, hogy egyre jobbá váljon, ha a gyengeségeivel együtt elfogadjuk és szeretjük.
Vajon sarkallja- e a gyereket változásra, ha a gyengeségeit bíráljuk és folyton rávilágítunk arra, miben kellene jobbá válnia ahhoz, hogy megfeleljen nekünk? Gondoljunk csak abba bele, vajon mi lendítene minket a munkahelyünkön jobb munkavégzésre: Ha a főnökünk folyton a nyomunkban lenne és sorolná, mi megy gyengén, miben kell még jobbá válnunk, mitől vacak és értékelhetetlen a teljesítményünk, vagy ha nap mint nap elmondaná, micsoda öröm neki, hogy velünk dolgozhat, mennyire hasznos a jelenlétünk és milyen nagyszerű munkaerőnek tart minket. Ezt persze nemigen mondják a munkaadók, mert attól tartanak, hogy a sok dicséret "megárt" a dolgozóknak, avagy több pénzt fognak követelni tőle. A gyerekünk viszont nem fog magasabb fizetést kérni, ha azt éreztetjük vele, elfogadjuk és szeretjük őt.
Mondhatjuk persze, hogy igen, igen, elfogadjuk, de vajon ezt ő is érzi- e? Ismerek például olyan családot, ahol a szülő elmondta nekem, mennyire büszke a nagyfiára, amiért olyan kiváló fiatalember, eközben pedig tudván tudom, hogy a gyerek attól szenved, hogy nem kap elég elismerést, csak örökösen kritikákat és noszogatást. Mintha semmi nem volna elég jó. Mintha ő nem volna elég jó és szerethető.
Ebben az esetben felesleges a gyereknek azt magyarázni, mennyire szereti és becsüli őt az anyukája, hisz ő ebből semmit nem érez. A szülő és a gyerek egyre inkább távolodik egymástól, pedig valójában szeretik egymást.
Az elfogadás valójában kritika nélküli tudomásul vétele a másik ember viselkedésének. Mindannyian erre vágyunk. Meghallgassanak minket és elfogadják az érzéseinket értékelés nélkül.
Nézzük, mik azok a tipikus szülői magatartások, melyek (bizonyos esetben) azt közlik a gyerekkel, hogy ő nem elfogadható a felnőtt számára:
1. Utasítás, parancsolás, irányítás (mit tegyen a gyerek) Pl. Hagyd abba ezt a szaladgálást! vagy: Most azonnal gyere be! Ez a viselkedés általában dacot szül a gyerekekben és arra sarkallja őket, hogy kipróbálják a szülői hatalom erejét.
2. Figyelmeztetés, fenyegetés (ha nem, akkor...) Ez esetben a gyerek félénkké válhat, hisz tart attól, hogy a szülő beváltja a fenyegetését és elveri vagy megbünteti őt. Később pedig feltámad a vágy, hogy kipróbálja, valóban beváltja- e a szülő a fenyegetőzését.
3. Prédikálás, moralizálás (illik, nem illik). Ez gyakran ellenállásra sarkallja a gyerekeket, mert azt gondolják, a szülő nem bízik abban, hogy képesek megítélni viselkedésük helyességét.
4. Tanács, megoldási javaslatok (akadályozza a saját ötletek születését). Véleményem szerint az egyik legveszélyesebb viselkedési forma. Egyrészt a gyerek azonnal érzi, hogy szülei nem bíznak abban, hogy bármire önállóan megoldást találhat, másrészt a gyerek megszokja, hogy nem kell önállóan megoldásokat keresnie. Arról nem is beszélve, mikor elindul benne a dac és csakazértis megmutatja. Hallottál már szülőket panaszkodni, hogy aszongya: Én mondtam neki, segítettem, ő meg erre csakazértis nem úgy csinálta!
5. Kioktatás, logikai érvelés (befolyásolási kísérlet tényekkel, saját véleménnyel). Nos, ha szeretnénk tanítani a gyerekünket, érdemes ezt óvatosan csinálni. Bármiféle tanítás átcsaphat ugyanis kioktatásba, amely azt sugallja, hogy az illető kevesebbet ér nálunk. A gyerekek különösen utálják a szülői kioktatást. Mikor ül, néz maga elé, te meg hajtod a mantrát, biztos lehetsz benne, hogy alig várja, hogy befejezd.
6. Ítélkezés, kritizálás, hibáztatás (rombolja a gyerek énképét). Húúú, de nehéz megállni! Ne viccelj, a mi generációnk így nőtt fel, hogy azt hallottuk: ez katonadolog, ne nyávogj, buta vagy, rossz vagy, s még ezt sem lehet rád bízni? stb. Nem egyszerű ebből kilépni és egy normális kommunikációt elkezdeni a gyerekünkkel. Márpedig az örökös személyiségrombolás nemcsak a gyerekre nézve káros, de a szülő gyerek kapcsolatot is mérhetetlenül mérgezi.
7. Dicséret, egyetértés (hamis énkép alakulhat ki, esetleg kiérezhetõ a manipulálási szándék). Na, már a dicséret sem jó? - tehetnénk fel a kérdést. De jó, persze, csak éppen tudni kell, miért, mikor és mennyit. Ahol sok a dicséret, a hiányát bírálatnak érezheti a gyerek. Emellett a gyerekeknek van realitás érzékük. Ha a dicséret nem cseng össze a saját énképükkel, nem is veszik komolyan. Érdemes vigyázni a dicséret manipulatív lehetőségeivel. A gyerekek gyorsan átlátják, ha azért kapnak dicséretet, hogy az elvárásainkat kényszerítsük rájuk. Végül pedig óvakodj attól, hogy kamaszodó gyerekedet megalázd azzal, hoy mások előtt megdicséred :-). Ez végzetes hiba lehet.
8. Kifigurázás, csúfolás, megszégyenítés, nevetségessé tétel (lekicsinylés). Jellemző megnyilvánulásai ennek a hozzáállásnak a "Hogy nézel ki?", "Mit képzelsz magadról, hogy így beszélhetsz velem?" és más hasonló megjegyzések. Jellemző válaszreakció a dac, illetve a visszaszólás: - Hülye vagy? - Igen. És?
9. Értelmezés, elemzés, diagnosztizálás (a szülõi 'fensõbbség' leleplez). Ezzel azt sugalljuk a gyereknek, hogy "átlátunk a szitán". Pl. "Ezt csak azért csinálod, hogy rád figyeljünk", vagy "Túl fáradt vagy, azért nyafogsz". Akkor is káros ez a viselkedés, ha a szülő meglátása helytálló, ugyanis ilyenkor a gyerek úgy érezheti, leleplezték, kilesték. Ha pedig a szülő téved, és mondjuk a gyerek tényleg nem fáradt és nem figyelmet akar, akkor úgy érzi, igaztalanul vádolták meg. Mindkét lehetőség a felnőtt- gyerek közötti kapcsolatot rombolja.
10. Megnyugtatás, együttérzés, vigasztalás (a gyerek érzéseinek elbagatellizálása). Sok szülő rosszul érzi magát attól, ha a gyereke szomorú, fél vagy rosszkedvű. Mindenképpen szeretne ebből a helyzetből kikerülni, ezért igyekszik a gyereknek kellemetlen helyzetet eltörpíteni. Ezzel azonban gyakran nem megnyugtatja a gyereket, hanem éppen arra sarkallja, hogy még harsányabban hirdesse a fájdalmát. (Óóó, egész kicsi ez a seb, nem is fáj annyira!- De3hogynem! Nagyon is fáj! Nézd csak, mennyire ordítok!)
11. Vizsgálódás, kérdezõsködés, faggatózás (a szülõ szeretné megoldani a gyerek problémáját). A túl sok kérdésből gyakran azt érzi a gyerek, hogy a szülei kételkednek benne (Megmostad a fogad? Mennyit tanultál? Kész az írásbelid?) Az ilyesmit fenyegetőnek érezheti a gyerek. Amikor pedig a problémájáról szeretne beszélni, kimondottan frusztráló lehet a túl sok kérdés. Mondjuk elkezdi mesélni, hogy mennyire utálja a töri tanárját, aki olyanból íratott dolgozatot, amit meg sem tanított rendesen, te meg elkezded kérdezni, hogy mikor vették át azt az anyagot, a többieknek hányas lett, máskor is volt- e már ilyen, stb. Teljesen eltereled a beszélgetés vonalát, ami felettébb bosszantó és frusztráló lehet a gyereknek. Hidd el, legközelebb kétszer is meggondolja, hogy elkezdjen- e mesélni neked bármit is.
12. Elterelés, humorizálás, témaváltás, kitérés (pedig a gyerek vágyik a megértésre). Főként a kisebb gyerekeknél szokták ezt alkalmazni, mikor nem akarják a felnőttek, hogy a gyerek azt érezze, amit éppen érez. Megüti magát és gyorsan megmutatjuk neki az út szélén legelésző teheneket. Ekkor még talán működik is az elterelés valamelyest, de ahogy nő a gyerek, már egyre nehezebb lesz alkalmazni a módszert. Ha például szerelmi bánata van, kevéssé fogja vigasztalni, ha azt mondod, nem érdekes, hogy rád se néz a Prüntyi, úgyis eláll a füle és görbe az orra. Amúgy meg itt egy mozijegy, felejtsd el az egészet. Ezzel csak azt érjük el, hogy a gyerekünk azt érzi, nem vesszük őt komolyan. Nem vágyik pedig egyébre, csak egy kis megértésre.
Nos, eredetileg nem terveztem ennyire hosszúra ezt a fejtegetést, csak éppen azt látom, a szülők többsége generációk óta ugyanazokat a köröket futja. Bevallom, én is. Valahányszor átolvasom és átgondolom ezeket a pontokat, mindig van mit változtatnom. Nyilván a beidegződések erősen dolgoznak az emberben. Őt hogyan nevelték, mit lát maga körül, illetve mikor van az a pont, hogy "elszakad a cérna" és nem tud mérlegelni.Az is biztos, hogy vannak olyan helyzetek, mikor a fentebbi 12 pont valamelyikét vagyunk kénytelenek alkalmazni. Van, mikor utasítanunk kell a gyereket, vagy megnyugtatni egy adott helyzetben. Akkor azonban, ha a gyerek valamilyen problémával küzd, a legjobb, ha elfogadjuk őt ezzel együtt és hagyjuk, hogy elmondja, mi a gondja. Általában pedig igyekezzünk őt megismerni, látni az értékeit és elfogadni őt olyannak, amilyen. A mi gyerekünk, belőlünk van és úgy sarkallhatjuk őt arra, hogy egyre jobbá váljon, ha a gyengeségeivel együtt elfogadjuk és szeretjük.
Bejegyzések
0 hozzászólás. Szólj hozzá te is!:
Megjegyzés küldése