Aki korpa közé keveredik...

Eljött ennek is az ideje. Megvolt az első rendőrségi ügy az életünkben. Mondhatnám úgy is, hogy ideje volt már. Három fiút nevelek,unalmas volna az élet ilyen kalandok nélkül. Mégis mi történt?

Tudva lévő, hogy a nyár egy utálatos időszak. Nagyik és bébicsőszök nélkül nem egyszerű megoldani, hogy a gyerekeid biztonságban legyenek, amíg neked a munkáltatód- céged szívja a véredet. Az ember teszi a dolgát, közben meg kattog, hogy mi lehet otthon. 

Eddig általában azon bosszankodtam, hogy hazatérve a mélységes tespedés és unalom nyomait láttam. Bár tudom, hogy a semmittevés olykor szükséges ahhoz,hogy az elme szabadon dolgozhasson, ezt nehezen tudom tolerálni, lévén, hogy magam a hiperaktivitás jegyeit viselem.

Idén nyáron elindult itt az utcában az élet, ami felettébb tetszik nekem. Szerintem az igazi jó gyerekkorhoz hozzátartozik a csavargás, a bújócska, a gyerektársadalom szabad, felnőttmentes működtetése.

Idén nyáron az utcánk teli lett gyerekkel. Eleinte csak az itt lakók jártak ki délutánonként játszani, mostanra viszont már a szomszéd utcákból is jönnek a gyerekek. A program a következő: Üldögélés a porban és beszélgetés, bújócska, bunkerépítés, foci, saralás. Jobbnál jobb elfoglaltságok. Kérdezhetné valaki, hogyhogy az utcán? Hát úgy, hogy ez egy olyan város, ami valójában nem város. Nem nevezhetünk városnak egy olyan helyet, ahol a kertekben disznók viháncolnak, az utcán pedig birkák trappolnak autók helyett. Jó, hát ez egy félreeső utca, ráadásul zsák is, és még betonra sem futotta  lefedéséhez, úgyhogy úriasan nevezhetnénk kertvárosnak. Én tanyának hívom.

Itt aztán biztonságban kint lehetnek a gyerekek és sok egyébtől nem kell tartani, minthogy valamelyik szabadon kószáló kutya megkergeti őket (Ja, igen. Erre a kutyát is úgy tartják, hogy épp csak sejtheted, melyik házhoz tartozik).

A gyerekek kint játszanak, anya néha kinéz az ablakon, hogy lássa őket- kell ennél ideálisabb? Igazi szabad, boldog vakáció!

A sokféle gyereknek velejárója a sokféle habitus és érdeklődési kör. Van, aki beéri labdázással, mást az szórakoztat, ha valami rosszaságon töri a fejét. Az első vízválasztó, mikor az ember gyerekének el kell dönteni, ki ő valójában és meddig megy el a csapatszellem jegyében.

Hosszas bevezetőm után egy hétköznapi kora délután vagyunk. Tikkasztó meleg, a nap épp csak átbillent a delelőn. Anya befordul az utcába, beáll a garázsba, hurrá, itthon, a ház nem égett le, nincsenek véres csonkok az udvaron a délelőtti testvérvirtusnak köszönhetően, úgyhogy jöhet a megnyugvás, a mai nap is rendben megvolt. Kiszállsz és valami mégis gyanús. Nincs gyerek sehol. megnyomod a dudát egyszer, kétszer, de egy darabig semmi, majd nem sokkal később a legkisebb rohan a távolból izzadtan, porosan. Vidáman üdvözöl. A többiek? Hát, ők még játszanak  a kiserdőben (ez egy kis csalitos az utca végén). Ez is rendben. Beviszed a cuccaid és elgondolkodsz: Várjak, míg megjönnek, vagy menjek ki értük? Elég nagyok már ahhoz, hogy ciki legyen a haverok előtt, ha az anyjuk utánuk megy, de közben szívesen szólnék is, hogy megjöttem.

Ezúttal az utóbbi mellett döntöttem és elindultam. Már szinte ott jártam, mikor néhány gyerek némán és rémült arccal trappolt kifelé a csalitból. Mikor megláttak, egy pillanatra megálltak, majd hátranéztek és szaladtak tovább. Nem sokkal később pedig megérkeztek az enyémek is. Hoppá csak, álljatok meg! Ők pedig fehérre váltan toporogtak. Mi a baj? Itt a rendőrség. És gyorsan leadták, hogy a nagy, erdei bunkerépítésből az lett, hogy néhányan elkezdtek egy idősebb urat molesztálni, a kertjébe bemásztak, gyümölcsöt loptak, csúnyákat kiabáltak. Na, és ti?- kérdezi erre egy aggódó anya. Mi neeem.- Mondja erre egy épeszű gyerek. Nem? Akkor minek szaladni? Ha tiszta a lelkiismereted, akkor ne fussál, mert csak bajba kevered magad. Gyerünk  szépen vissza. És indultam vissza, miközben a szívem kalapált és imádkoztam, hogy tényleg úgy legyen, ahogy állítják. A bizonyosság, hogy tudják, hol a határ, ezúttal se szenvedjen csorbát. 

Hamarosan megláttuk az autót, egy civil és egy egyenruhás rendőrt, akik nagyon komoly arccal fogadták a fiúkat. Kijött a kert gazdája is, megnézték a szandálok nyomait és tényleg nem jártak a kertben a srácok.

Hazafelé ballagtunk már, mikor beszélgettünk a dologról. Nem akartam túlságosan közhelyes lenni. Ha most elkezdem mondani, hogy alaposan válogassák meg a barátaikat, meg hogy ugye, ugye, megmondtam, hogy ez, meg az a fiú ilyen vagy olyan, akkor még akár unalmassá is válhattam volna. Azt viszont mondtam, mennyire örülök, hogy nem kellett szégyenkezni mások előtt. Ők is örültek ennek.

Érdekes fejlemény, hogy már aznap este megint együtt játszottak a gyerekek. A társaság nem bomlott fel, de együtt már sose mennek a kiserdőbe, aminek én természetesen nagyon örülök.

Eszembe jutott Kepes Andrásnak egy régi interjúja, mikor egyszer elmesélte, hogy a sok lánya közül az egyiknek volt egy olyan időszaka, mikor talpig feketében lent lógott a pesti aluljárókban mindenféle fura alakokkal. Akkoriban a család ismerősei aggódva hívogatták az írót, hogy tegyen valamit, mert a lánya bajba fog kerülni. Ő akkor azt mondta (miközben persze halálosan aggódott), hogy már túl késő bármit tenni. A lány 15 éves és igazán már nem sokat tehet érte. Ha eddig nem sikerült az alapvető normákat, értékeket és utakat megtanítani neki, akkor most hiába lenne az erőlködés. Kepes András tehát várt. A lánya pedig hamarosan magától feljött az aluljáróból és rátalált az addig tanult normákra.

Valahogy ebben hiszek én is. Az erkölcs, a jó modor, a becsület itt, az elején beépül a személyiségbe. Nem igaz, hogy aki korpa közé keveredik, maga is elveszhet. Tény, hogy a környezetünk befolyásol bennünket, hat ránk, de az első tíz év, amit otthon töltünk, az határoz meg legerősebben. Biztos vagyok benne, hogy mindaz, amit tőlünk kapnak- vagy nem kapnak- a gyerekeink, a viharban és a nyugodt napokon egyaránt meghatározzák őket. Ha ezek az alapok rendben vannak, soha nem kell attól félnünk, hogy egyszer a disznók  felfalják őket.