2010. december 3., péntek

Hogyan tanuljunk?- Értés, szeretés, kreativitás


Emlékszem arra, mikor kezdő tanító néniként egyszer az egyik tanítványom elmesélte, hogy ők otthon úgy tanulnak az anyukájával, hogy a leckéket lerajzolják. Nem egyetlen képet készítenek, ahogy egy meseillusztrációt elképzelsz, hanem kicsi képekben rögzítik a lényeget, amihez aztán a szöveget tudja kapcsolni a gyerek.
Micsoda remek ötlet!- gondoltam magamban, és ettől kezdve már az iskolában is rendszeresen alkalmaztam a rajzolást, mint rögzítési technikát.

 Tudjuk mindannyian, hogy a tanulásnak megvan a maga technikája. Ez azért változhat egyénenként, mindenkinek lehetnek jól bevált módszerei, ám az alap (legyen egy nyugodt környezet, állítsunk fel sorrendet aszerint, hogy melyik a legnehezebb tantárgy, vagy miből van több tanulni való, vigyünk rendszert a tanulásba és tartsunk közben szüneteket) mindig mindenütt ugyanaz. Ehhez képest a gyerekek mégsem tudják, hogyan tanuljanak. Azt mondod a negyedikesnek, készülj fel a környezet témazáróra, és mit látsz? Na, mit??? Ül a könyv fölött és nézi.
Te jó ég! Ebből így nem lesz semmi. Ott van azután a hatodikos. Neki úgy tanították, hogy kiemelő filccel húzza át a lényeget a leckében. De mi a lényeg? Néhány perc múlva minden át van színezve, ami megint nem ér semmit.

Jogos a kérdésed, amely így szól: De drága Anyuka! Még csak most tetszik felfedezni, hogy a gyerekei egytől egyig képtelenek hatékonyan és ügyesen tanulni? A válaszom lényege abban rejlik, hogy alapjában véve továbbra is azt vallom, hogy az otthon az az otthon, az anyuka az anyuka és ha nem muszáj, ne tanítsa a gyerekét. Ne gyakoroltassa, ne fejlesztgesse a gyakorló füzetében, csak szeresse és játsszon vele. Miután kettő fiam a hiányos tanulási technikája ellenére is tud jó eredményeket produkálni, ezért soha nem volt szükség rá, hogy szoros felügyelettel kövessem az iskolai haladásukat. A kicsi hozta a családunkba ezt az új szellemet, mert úgy tűnik, az iskola nem tudja őt hatékonyan segíteni semmilyen szinten. Kénytelen vagyok közbeavatkozni, amiért dühös is vagyok az intézményre. Mert nekem NEM EZ LENNE A DOLGOM. Sikerült azonban a nagyokkal is megszerettetni az új dolgokat, ergo segítséget kérnek, ami hozza magával, hogy kezdem látni az ő hiányosságaikat is. Amiért szintén nagyon dühös vagyok. Mert EZ SEM LENNE A DOLGOM. Szóval bocsáss meg, kedves olvasó, hogy bort iszok és vizet mondok, vagyis nyaggatom a gyerekeimet, miközben arról beszélek, hogy te ne tedd ezt. Módosítsunk picikét az elven, és mondjuk azt, ne tedd, ha nem muszáj, és mondjuk azt, ha mégis teszed, csak a legszükségesebbet tedd. Ha megnézed, azokat a dolgokat tanítom a fiaimnak, amit az iskola elvár, hogy megtanítsak, plusz terheket nem teszek a nyakukba, s amit muszáj, azt is próbálom játékba ágyazva tenni.

Szóval hogyan is tanulunk mi? Mit gondolok mindarról, ami sikeres lehet a gyerek fejében?

Teljesen igaz és bevált dolog a rendszerezés. Kezdünk a nehézzel, a sokkal. Nem azzal, amit én ítélek nehéznek, hanem amit a gyerek. Bobinak pl. a matek jóval könnyebben megy, mint a nyelvtan, ami ellentétes az én észjárásommal, aki mindig is magyaros voltam. Hagyom, hogy ő válasszon, ezzel önállóságot kap, érzi, hogy bízom benne, rábízom a választást.
Ha ezzel megvagyunk, megbeszéljük a feladatot, és általában rájövök, mit nem ért, milyen kifejezések azok, amiket használnia kellene, de nem ismer, vagy rosszul értelmez (lásd alfeladatok, nyitott mondat megoldása stb). Ezeket elmagyarázom. Természetesen az iskolában nem meri megkérdezni a jelentésüket, hiszen fél attól, hogy újabb bizonyítékot szolgáltat a "butaságát" illetően. Amikor ez megvan, bemérjük, mennyi idő alatt képes ezt megcsinálni, majd magára hagyom. Időre dolgozik, önállóan, ami esélyt ad neki, hogy kevésbé csússzon széjjel. Ettől függetlenül előfordul, hogy elkalandozik, de akkor figyelmeztetem. Ha már nagyon fáradt, felállítom pihenni. Jönnek a keresztmozgások, forgások, ugrálás, fekvő nyolcasok írása a levegőbe. Néhány perc elég, hogy felfrissüljön, s folytatni tudja a munkát.
Van úgy, hogy nem ért valamit. Ilyenkor segít az ember, amit én mindig úgy oldok meg, hogy leegyszerűsítem a feladatot. Emlékszel a palacsintákra? Ha a magyarázást rögtön azzal kezdeném, amit nem ért, az riasztó, lehangoló lenne. Visszamegyek inkább az egyszerűbbhöz, ahhoz, amit már ismer, és megpróbálom ráébreszteni, hogy gyakorlatilag alig kell egy pici lépést tennie az újabb tudásig. Ez erőt ad a gyereknek, lelkesíti ahelyett, hogy azt gondolná, megint (!) megoldhatatlan feladatokat várnak tőle.
Mikor azt mondja, kész, akkor kérem, hogy ellenőrizzen. A szlogen az az itthon, hogy amit te javítasz, az nem hiba. 
Igen kis hibaszázalékkal képes így dolgozni, így mikor ellenőrzünk, az így hangzik: ez jó, ez jó, ez jó... ezt még nézd meg újra. Tudod mekkora különbség ez a pozitív megerősítés ahhoz képest, hogy csend, csend, csend... ez rossz? 

A természetismeretre, versre láttál már példákat. Azt látom, hogy a lapbookos feldolgozás nagyon jól erősíti a lényegkiemelési képességeket, hiszen címszavakat, képeket rögzít az agy, viszont a készítés alatt megvan az alapos megbeszélés lehetősége. Mire egy- egy lapbook elkészül, általában tudják az anyagot. Azt gondolom (bár iskolai szinten nem dolgoztam még vele), hogy az a másfél óra, amit a gyerek eltölt a feldolgozással, többszörösen megtérül és mélyen bevésődik az anyag. Ne felejtsük el, a másfél óra adott esetben nem egyetlen tananyag, hanem akár egy anyagrész feldolgozására is elég. Fejlődik tehát a lényeglátás, lényegkiemelés. Ugyanezt segíti a rajzolás, amit azóta is alkalmazok, mióta az a pici lány megmutatta. Az semmi, hogy a tanulást segíti, de valami határtalan módon fejleszti a kreativitást. Fantasztikus képek készülnek így. Csak egyetlen kis lépés, hogy ebből eljusson a gyerek oda, hogy már ő tudjon vázlatot készíteni. Szöveges vázlatot (vagy nevezd gondolattérképnek akár). Valamit, amire felhúzhatja a tudását. 
Én azt látom, hogy vannak tanárok, akik próbálják tanítani a vázlatírást, de annyira kevés élőbeszéddel ötvözik, hogy a gyerekeim teljesen el vannak tévedve a vázlat használatát illetően. Azt képzelik (és próbálják velem elhitetni), hogy a könyvet elő sem kell venni, hisz ott a vázlat, ami a lecke maga. Mondom, mi? Ez a tíz szó? Jó, akkor mesélj erről vagy arról, ahogy a tanárnő tette délelőtt. Az úgy már nem megy. Én azt próbálom elérni, hogy a képiség, a beszédkényszer megmaradjon (hisz a képekről csak úgy tud tanulni, ha beszél közben), és idővel ez csússzon el az elvont, szöveges vázlat felé.

Szeretem alkalmazni náluk az "aludjunk rá egyet" módszert. A verseket lehetőleg több napig tanuljuk, és az utolsó adagot is úgy időzítem, hogy legyen még egy nap és egy éjszaka érlelődni a kikérdezés előtt. Ugyanez a Nagyfiú töri, biosz és egyéb tanulós leckéinél. Azt látom, ha utolsó éjjel lefekszenek egy 90%- os tudással, majd reggel arra ráismételnek, az ad egy maradandó, biztos tudást. Miért lett ez így? Nem tudom. Tapasztalat... Bizalom az elme erejében. Csak úgy. Ez vált be.

Nagyon jó a rengeteg cselekedtetés. Ezt csak azért írom ide, mert ez egy rendszerező poszt, de amúgy annyiszor írom, hogy szerintem semmi új nincs benne. Minél többféle módon kötjük a tudást a gyerekbe, annál biztosabban jutunk célba. Mozogni, játszani, tenni- venni, tapasztalni, ez a legjobb. És a mesék. Gyakran mesélek nekik érdekes történeteket a tananyaghoz kapcsolódóan. Később ezek a történetek az eszükbe jutnak  és tudják kötni hozzá a felmondandót is. Hinnéd például, hogy Bobi tudja, mi volt a százéves háború? Egy reggel, mikor utaztunk munkába, Nagyfiammal beszéltük át ezt a tananyagot, és meséltem Jeanne D'Arc életéről. Bizony le kellett kapcsolni a rádiót, mert mindhárom fiú hallgatni akarta a hős lány történetét. Én meg annyira belelovalltam magam a mesébe, hogy kis híján bőgni kezdtem azon, milyen csodálatos embereket képes az élet kigyúrni magából. Ez nyomot hagy, hidd el. Ehhez már kötni tudja a gyerek az évszámot is. Mikor Bobi az erdei állatokról tanult, meséltem neki a két őzről, akiket valaha nagyapám a búzatáblában talált, és mi neveltük őket fel. Magam sem emlékszem rájuk, mégis elmeséltem, hogyan tipegtek be karácsonykor a nappaliba, és bontogatták nyelvükkel a szaloncukrokat. Soha nem fogja elfelejteni ezeket a meséket. A tanulás szerethetővé válik, mert szerethető dolgokkal kapcsolódik össze. Mellé simogatással, dicsérettel, szeretettel.
Van erre mód az iskolában? 
Mit is várok, nem tudom. Hol élek én, nem tudom. Egyet tudok azonban: Mióta ennyire tudatosan kezembe vettem Bobi segítését, soha nem ódzkodik a leckeírás miatt. Megcsinálja, sőt (na, nem, ezt nem fogjátok elhinni) VAN GYAKORLÓJA!!! Előveszi, kéri, hogy írjak ezt vagy azt, amit ő megcsinál.Én pedig szépen pirossal ráírom, hogy gratulálok, remek munka. 
A nagyok pedig jönnek, hogy őket is, velük is, nekik is. Tanuljak velük. És teszik ezt örömmel. Egyetlen gondom van ezzel, ahogy mondtam is már: ez NEM AZ ÉN DOLGOM.

Ps: Mint mondtam, ezek a saját tapasztalataim, nem tudom, másnál mi és hogyan működik. Jelenleg várok egy szakkönyvet, amit csak interneten keresztül lehet megszerezni és a tanulási tecnhikákról szól (jó drága, úgyhogy biztos jó :-) ). Kíváncsi vagyok, vajon lesz- e átfedése a tartalomnak az én tapasztalataimmal, vagy esetleg kiderül, hogy a dolgok egyáltalán nem így működnek, ahogy én látom. 

Nektek vannak- e bevált módszereitek a tanulás megkönnyítésére?

10 hozzászólás. Szólj hozzá te is!:

Altair írta...

Mi nem voltunk napközisek, a hetedikes fiam még néha manapság is lefekszik ebéd után. Magamról tudtam, hogy mi ilyen aluszékonyak vagyunk, kell a délutáni pihenés az iskola után. Elsőben én néha az órán aludtam el, pedig 8-kor lefektettek a szüleim, de hiányzott az óvis délutáni alvás, vissza is akartak küldeni az oviba.

Éppen ezért nagyfiammal az egész esténk elment a házifeladatokra alsóban. A gyerek lézengett a füzet felett, pedig jó eszű és jó tanuló, mégis húzta az időt. Meg az idegeimet, amikor azt láttam, hogy másfél óra ülés után fél óra alatt befejezünk mindent. Folyton kérdezett és beszélgetésbe fulladt a tanulás, össze-visszakalandoztunk. Aztán az apja átvette tőlem a leckeírást, de ő nem ül mellette és fél óra alatt elkészül a leckével, aztán az apja kikérdezi, visszaküldi, ha valamit nem tud (ez ma már csak ritkán fordul elő). Nem tudom, másnál beválik-e.

A másik a vázlat: Nekem a főiskolán magyarázták el először - a pszichológia tanárnő -, hogy hogyan kell készülni a vizsgákra és bevált: Az ő módszere az volt, hogy a tételhez mindent összegyűjtött és leírt egy lapra. Amikor végigért a tananyagon, akkor elővette a tételeket és újraírta, addig rövidítve, amíg elfért egy A5-s írólap egy oldalán. A fő kulcsszavakat (legfeljebb 4-5 egy tételnél) kiemelte és egy külön lapon az összes tétel mellé odaírta és a vizsgáig csak az A5-s lapokat tanulta, mégpedig úgy, hogy a tételről egyből felírta a kulcsszavakat és magában kifejtette a témát, majd ellenőrizte az A5-s alapján. A végén már egyből ráfért az A5-sre egy-egy tétel és a kulcsszavakat is jól felismerte. Én azóta, hogy elmondta is alkalmazom a módszerét, annyi különbséggel, hogy a wordben írom meg az anyagot (tanultam gépírást) és nyomtatva olvasom, mert könnyebben megtanulom a nyomtatott, mint az írott betűket. De akinek kell a mozgás, jobb, ha kézzel írja és nyilaz, meg aláhúz és kiszínez, meg amit akar. Az élelmiszeripari gépek vázlatos rajzát viszont le kell rajzolgatnom nekem is, hogy később magabiztosabban ábrázolhassam a számonkéréskor.

Vike írta...

Köszönöm Angéla, hogy megosztod velünk tapasztalataidat! Nagyon tetszik a blog, sokat segít nekem.

Nem is szoktam feleslegesen gyakoroltatni. És ez működik. Az osztálytársak szülei sokat panaszkodnak, sóhajtoznak hogy ők mennyit gyakorolnak. Én ilyenkor csak lapítok, nem nagyon merem elmondani, hogy hát... mi nem. Nem a kapott jegy dönti el nálam, hanem amíg tudom, hogy tudja, addig nem. Lehet, hogy akkor pont olyanok voltak a körülmények, hogy nem sikerült jól az a dolgozat, majd legközelebb.
A gyerek otthoni tanulásával kapcsolatban nekem is az a bajom, hogy szerintem nem az én dolgom lenne. Nem nekem kéne észrevennem hol vannak hiányosságai és nem nekem kéne elmagyaráznom neki amit nem ért. Újra tanulom az anyagot, hogy képben legyek és tudjak segíteni. Egyenlőre még tudok, mert csak 3.-as. Angolból volt olyan nemrég, hogy megelőzték a magyar nyelvtant. Tudnia kellett a névmásokat. Ehhez előbb magyarul kellett elmagyaráznom, hogy megértse és tudja mihez kötni. Most tanulják magyarból. Nem baj... legalább már tudja :) De ez NEM AZ ÉN DOLGOM lett volna - szerintem sem.

A verseket és az angol szavakat én is több napig gyakoroltatom, had érjen. Nem csak széken ülve, hanem a mindennapi teendők közben is. Hétköznap csak néhányszor pár percet egyszerre, hétvégén többet. Ez nálunk is bevált. Van olyan, hogy egyik nap még nem tudja elmondani, és másnapra ismétlés és gyakorlás nélkül is egyből tudja. Érdekes, de működik.

A lapbook nagyon tetszik, de eddig még azért nem álltam neki mert félek, hogy túl sok ideig tartana. Túl nagy az idő ráfordítás az elvárt eredményhez képest. Előtte nekem is fel kéne készülnöm a témából, anyagot, képeket kéne gyűjteni, megtervezni a formát, vázlatot, hogy mi is legyen benne... De mikor arról írtál, hogy minden évben ugyanazt tanulják környezetből... lehet, hogy egyszer belevágok. Már csak azért is mert vannak hiányosságok nála ebben a tantárgyban. Nem fektettem eddig nagy hangsúlyt rá.

Bartos Erika írta...

Én úgy gondolom az iskolában igenis van mód és lehetőség a tudás örömmel történő megszerzésére, a tanulás módszertani problémák enyhítésére. Hangsúlyozom, hogy van mód, de nagyon hiányos területe az oktatásnak. Hogy miért? Szerintem sokan és sokféle választ adnátok erre egy esetleges ötletbörzén. Párhuzamosan azt is mellé tenném, hogy nagyon hiányos területe a családi életnek is. Régebben, ha feladtam verset vagy szabályt a gyerekek 90 %-a tudta, megtanulta, apa, anya kikérdezte stb. Ma, ha feladok ilyesmit nagy szerepet kell felvállaljak, hiszen a célom nem az, hogy feladhassam és feladjam a tanulni valót, hanem hogy tudja a gyerek! Ezt én úgy valósítom meg, hogy egy hétnél rövidebb időre nem adok fel memoritert, minden nap felhívom a figyelmet az idő múlására, reggelente, ha a hetes letudta a dolgát, elmondjuk suttogva a verset, hangosan, magas hangon, mély hangon, csak a lányok, csak a fiúk stb. stb. Én így próbálom növelni az esélyét annak, hogy minél nagyobb arányban legyünk sikeresek, minél több jó jegyet tudjak adni. Mert lássuk be, ezeknek a számonkérésére korábban mindenki lecsapott - szülő is, gyerek is, tanár is - mert jó esély volt a szép osztályzatra. Ma ezt az ügyet már meg kell támogatnom a siker érdekében. A lapbookról az a meglátásom, ha otthon oktató lennék biztosan többször alkalmaznám, de iskolai keretek között nem hozta meg a többletmunkával járó többlet sikert. Tetszett-e a gyerekeknek? Igen, nagyon. Csak 25 db-ot valamiből előállítani minőségi szinten nagyon komoly munka! Én a tankönyvektől, munkafüzetektől várnám azt, hogy azért a pénzért, amit fizetni kell érte, sokkal jobban alkalmazkodjon azokhoz a kihívásokhoz, melyet a megváltozott társadalmi, környezeti, családi, oktatási viszonyok teremtenek! Én nagyon szeretek a táblára dolgozni és a gyerekekkel a füzetbe! Saját készítésű rajzokkal, saját vázlattal és szeretem pirossal leírattatni a szabályokat, tudni valókat, fontos dolgokat! Szeretem, ha a füzet színes ábrákkal teli. A személyes élmények - amit Te is írtál Angéla - én az egyik legjobban rögzítő dolognak tartom! Valahogy soha nem felejtik el, amit a személyes gyerekkoromból, élményeimből hozzáfűzök egy-egy részhez - és az anyaggal társítani, összefűzni tudják! Ez nekem is nagyon bevált! Szívesen írnék az "elmetérképekről", arról rakok fel egy anyagot, mert így is túl hosszú voltam.
Még egy gondolat a végére! Nyilván a jelenlegi állapotokról nekem is vannak személyes tapasztalataim, hiszen az én gyerekeim is élvezői és szenvedői voltak (és az) az intézményes oktatásnak. Én is láttam, mikor fogtunk ki Isten áldása tanárt, és mikor mondtam belül, hogy háááát.... Én olyankor kezembe vettem a dolgot és otthon helyre raktam a hiányosságokat, mert a gyerekeimen nyilván az nem segít, ha tudom, hogy a tanerő sem százas! Ez viszont szerintem szülői felelősség, hogyha nehéz is és többlet erőt kíván tőlünk a fáradságos munka után, akkor is hozzá tegyük, ami hiányzik, mert Isten a gyermekünket RÁNK bízta! Minket ajándékozott meg vele, bennünk látta azt a személyt, aki leginkább egyengetheti az útját! Erika

Angela írta...

Altair: Nekem is az a tapasztalatom, hogy leülni a gyerek mellé nem jó hosszú távon. Akkor azt szokja meg agyerek, hogy csak akkor kell tanulni, ha ott van valaki. Pont az a jó, amit a párod alkalmaz, ugyanis éppen ez érezteti a gyerekkel, hogy amint kész, rögtön szabaddá válik. Milyen különös, hogy neked is el kellett jutni főiskoláig, hogy elmondja valaki, mik a leghasználhatóbb tanulási technikák.

Vike: Elég hasonlóan gondolkodunk ezekről a dolgokról :-) A lapbookról jelenleg azt gondolom, hogy sajnálatos, hogy mikor bemész egy könyvesboltba, a polcok rogyadoznak legidétlenebb mondvacsinált fejlesztő munkalapoktól, ezt a típusú munkát pedig nem lehet látni sehol. Így valóban elég időigényes, de előre gártottan sokkal gyorsabb és egyszerűbb lenne a szülők dolga.

Erika: Ahogy te tanítasz, valahogy úgy csinálnám én is, ha tanítanék. Mindaz, amit lertál, teljesen igaz.
A szülők hozzáállását pedig külön szeretném elemezni, ugyanis szerintem olyan szintű kommunikációs zavar van az iskola és a szülő közt, hogy ebbőlsoha nem lesz semmi. Tavaly én voltam a hanyag szülő, idén túl sokat nyüzsgök. A pedagógusok azt mondják,a szülők érdektelenek, de közben tőlem egyebet nem várnak el, mint hogy teljesítsem a követeléseiket. Ha azt mondom, én másképp látom a dolgokat, nem gondolm, hogy ezzel vagy azzal valódi célt érünk, akkor ismét nem vagyok elég együttműködő. Ne menjek be túl gyakran, de ha már bemegyek, vakon és kritika nélkül teljesítsem, amit előírnak. Neveljem önállóbbnak, de tanulás közben üljek mellette, mert egyedül képtelen bármit végrehajtani. Most akkor mit csináljak?! Ha azt mondom, egész napos iskolai munka, majd terápiás torna után nem kívánom gyakoroltatni, akkor nem tartom szem előtt a gyerek érdekeit. Ha azon nyüzsgök, hogy hogyan lehetne a közösségbe beilleszteni, mert olyan magányos, hogy már bemenni sincs edve, akkor el vagyok intézve azzal, hogy változzon meg. Egy nyolc éves gyerek? Aki egymillió falba ütötte magát? Akit rendszeresen visszautasítanak a gyerekek?
Most akkor milyen szülő legyek? Megmondom én: olyan, amilyen legyen a gyerekem is: szófogadó.
Vajon te milyen szülőkre vágysz?

Angela írta...

Nem írok ám ennyire borzalmas helyesírással, csak az itthoni gépem billentyűzete katasztrófa, így mindig van benne valami hiba, mire elmentem a HSZ- t.

Bartos Erika írta...

Angéla! Hidd el nagyon megértem a kétségeidet és a nehézségeidet! Én az egész pályám során talán 2-3 olyan szülővel találkoztam, akivel nem találtam meg a hangot, - ez elsősorban nem a tanítói munkámból fakadt, hanem az igazgatói kötelességeimből - és akivel kezdetben nehezebben ment, azzal is könnyek között köszöntünk el, mert nyertünk! A nyertünk szó azt jelenti, hogy a gyerek is, a szülő is és én is. Nekem soha nem volt szülő álmom, gyerek álmom. Hozzuk ki a helyzetekből a lehető legtöbbet. Mit tehet ezért egy pedagógus és egy szülő? Például, hogy megismerik egymást! Megmutathatom, hogy én is ember vagyok a hibáimmal, erényeimmel együtt. Ha a munkám és az életem hitelességével bizonyítom a jó szándékomat, ha alázatos vagyok a szülővel (nem tévesztendő össze a meghunyászkodóval!) nem lekezelő. Hogy ebbe beleférnek-e határozott mondatok? Szerintem igen. A szülő pedig, ha rászolgáltam bízik bennem: a tudásomban, az elköteleződésemben, a hitemben. De akkor bízzon!!! Ne vonja mindezt naponta kétségbe! Egyébként nagyon egyet értek azzal, hogy kiforrottabb személyiségű, komolyabb felkészültségű varázslók kellenének a pályára. Hiszen a jó tanár az egész lényével tanít, amint belép a gyerekek közé (mindegy, hogy udvaron vagyunk, vagy kirándulunk, vagy tanórán!) Én ezért csak annyit tudok tenni, hogy hirdetem, mondom, mutatom, vizsgáztatom... de már a felvételinél el van fuserálva a dolog, mert olyanok lesznek pedagógusok, akiknek még a felső oktatási intézmény küszöbét sem szabadott volna átlépni, nem a vizsgatanításán kellene ülnöm (Vannak kivételek is, tőlük elnézést kérek!) Biztos vagyok abban, hogy minden emberi kapcsolathoz nagy bölcsesség kell és nem helyes, ha egymásra mutogatunk (szülő-gyerek, főnök-beosztott, tanár-szülő, tanár-gyerek), valakinek mindig meg kell tenni az első lépést! Én most is és korábban is nagyon jó szülőkkel, kedves családokkal dolgozhattam együtt, pedig válogatott osztályom soha nem volt, elit iskolában soha nem tanítottam.
Még egy személyes módszerrel kiegészíteném: amelyik szülő jelzi, hogy a gyermeke egész délután "tanul", de inkább üldögél a könyv felett, annak a lecke mellé odaírom hány perces feladat. A gyerek előtt megbeszélem a szülővel, ha annyi idő alatt nem készült el, akkor csukassa be vele a leckét és nem csinálhatja meg. Én soha nem adok olyan leckét, amit nem tanítottam meg alaposan! Rövid időn belül vége szokott lenni a délutáni huzavonának! Természetesen, ha a lecke hiányzik, bekerül a fekete pont! Szerintem egy alsós gyereknek végeznie kell a leckével max. 1 óra alatt, ebben az olvasás is benne van, felsősnél én max. két-két és fél órát mondanék! Helyesnek tartom a szünetet! Irány ki az udvarra! Felsősöknél gyakran szükséges az elméletet megtanulni először, hiszen az szükséges az írásbeli munka elkészítéséhez!
... és elhiszem, hogy hiányoznak a fiadnak a kis barátai, mert nekem is hiányoznának! Erika

Angela írta...

Nem tudok mit mondani Erika. Amit te írsz, az egy utópisztikus állapot. A legtöbb tanár agyonhajszolt, megélhetési gondokkal küzd, a saját csaldját igyekszik kordában tartani, nem elég felkészült a jelenlegi problémák kezelésére (tudjuk, hogy borzalmas nehéz fegyelmezni, tanítani még annak is, aki végletekig elkötelezett). Ráadásul sokan beleesnek abba az emberi hibába, hogy hosszú évtizedek alatt berögződött sémák szerint dolgoznak. Ugyanazokkal az eszközökkel igyekeznek létezni a mai gyerekek közt, mint ahogy velünk bántak, pedig a mi generációnk többsége autorista neveléssel volt kordában tartva, a mai gyerekek pedig egy szabadabb (sőt, gyakran szabadosabb)légkörben nevelkednek. Ha a tanárok ezt tudomásul véve formálnák saját eszközeiket, talán könnyebben boldogulnának. Nem lenne sokkal egyszerűbb akkor sem, mert mint mondtam, sok családban a szabadság azt jelenti, hogy a gyeplőt egyszerűn a lovak közé hajítják a szülők, s a család- iskola életét szinte már a gyerek irányítja.
Egy cseppet sem irigylem a pedagógusokat. Az olyan típusú gyerekeket, mint az én fiam pedig abszurdum ekkora létszámú osztályban tanítani. Pedig úgy tűnik, sokan vannak a Bobihoz hasonló gyerekek. Akadályozzák a pedagógust, miközben ők is szenvednek. Minek akkor az integráció? Abszurdum.
A bizalom pedig megint egy külön fejezet. Nem tudom, feltűnt- e, hogy Ákos fiam régi tanító nénijeivel kapcsolatban soha nincs kételyem. Őt kizárólag azért hoztam el a régi iskolájából, mert így egyszerűbb az életünk logisztikailag. Abban az osztályban tisztában voltak a fiam hibáival és előnyeivel. Minden megnyilvánulás mögött éreztem a törődést, az odafigyelést. Tudták, hogy szörnyen nyüzsgős, de minden alkalommal elmondták nekem, mennyire kedvelik az eszét, kreativitását. A bizalmam imaximális volt, mert éreztem, hoy elfogadják. A kicsivel kapcsolatban épp az ellenkezője. Ha azt érzi a szülő, hogy gyereke egy probléma, hogy nem az számít, hogy segítségre szorul, hanem az, hogy idegesíti a tanárt, akkor az ember dacos lesz. Miért nem látja a kedvességét, miért törődik bele, hogy nem beszél, miért szégyeníti meg, mikor amúgy is elég baja van? Akkor már nem fogadja el a szülő a kritikát.
Aztán ha van ilyen tapasztalatod, a következő pedagógust gyanakvással fogadod. Figyeled, hogy ő milyen, mit akar, stb. Elfogadja- e a fiamat? És ha nem, akkor újra dac, harag, tiltakozás. Bármit megtesz a szülő a tanárnak, csak érezze, hog a gyereke érzelmileg biztonságban van.

Bartos Erika írta...

Nagyon megértelek és sajnállak. És osztom a véleményedet, hogy a régi módszerekkel próbálkozunk, megváltozott szociokultúrából érkező gyerekeknél, ez már nem az az időszak... Én a fiam megszületésekor éreztem át igazán azt, hogy mindig tudatában kell lenni annak, hogy a szülő legféltettebb kincse a gyermeke. Hiszen én is így éltem meg a magam anyaságát... Megértelek, hogy ez utópisztikus azoknak, akik nagy, városi iskolákba járatják a gyerekeiket. Mi itt sokkal védettebb körülmények között élünk falun és én ezt a személyes életemben is nagyra értékelem. "Bántja lelkem a nagy város
Durva zaja," - és valamennyi hozadéka, amely pörgeti a családokat és vele együtt a gyermekeket. Az integráció szintén egy problémás kérdés, kitalálták, hogy holnaptól integráció és semmiféle képzést nem kaptak ehhez a pedagógusok. Én amit tudok, autodidakta módon szedtem össze, mert csak így tudtam a rám bízott gyerekek javát szolgálni. Amit a tanárok mentális, lelki állapotáról és anyagi helyzetéről írsz, szintén telitalálat! Egyetértünk!
Nagyon szorítok értetek! Tudom, hogy minden jó szülő álma, hogy a gyerekét biztonságban tudja és érezze, hogy szeretik, elfogadják! Sokat gondolok rátok, töprengek is! Erika

Angela írta...

Ó, te jó ég! Ne sajnálj, Erika! Egyetlen szó sem arról szól, hogy sajnálni kell engem, vagy a fiamat. Semmi sem céltalan. Én óriásit változtam az elmúlt időszakban, amivel javára váltam az egész családomnak és remélhetőleg javára válok majd sok más gyereknek is. Ezt mind a fiamnak köszönhetem. Az ő problémáját pedig hamarosan megoldom és boldogan, nyugalomban fog tanulni. Úgy, ahogy minden gyereknek kellene. Azoknak is, akik jó tanulnak.

Bartos Erika írta...

Na látod! Mégis van miért szorítani! :o) (A sajnálom szó azt jelentette, hogy én is tudom, hogy nehéz megélni dolgokat, de megtapasztaltam, hogy semmi nincs ok nélkül és minden küzdelem, kihívás az ember javára válik! Mindennek meg kell fizetni az árát, az adja neki az értéket, én is ezt tettem!) Istennek legyen hála minden változásért, amin keresztülmentetek! Bár mindenki így odaállna a gyereke mellé, ahogy Te! Erika