Zeneterápia- természetes gyógymód boldogtalanságra és tanulási problémákra

Szeretnék idővel különféle utakat bemutatni arra nézve, hogy milyen fejlesztési lehetőségek vannak mind a tanulási, mind pedig a szociális képességek fejlesztésére. Ennek az óhajnak most különös apropója van, nemrég ugyanis megkértek, hogy heti két alkalommal foglalkozzak állami gondozott, lakóotthonos fiatalokkal. Nagy örömmel vállaltam el a feladatot (hogy miért, az megint egy különös történet), ám izgultam, mivel ilyen feladatom még soha nem volt. Nem is nagyon tudtam, hogyan fogjak hozzá. Mi lesz majd, mi érdekli őket, hiszen a legfiatalabb is 15 éves, ráadásul millió sebből véreznek, érzelmileg, sőt, némelyikük értelmileg is sérült. Hol kezdjem velük? Nem jutott egyéb az eszembe, csak a gitárom. Az első találkozás alkalmával egy fél órás puhatolózó beszélgetés után  szépen lehántottam róla a "bőrét", majd egy elég ismert dalt kezdtem játszani. A srácok figyeltek, később egyikük azt mondta, neki van egy kongája. 

- Van? Hozd le a szobából kérlek- lepődtem meg. Mire a másikuk kontrázott, hogy neki is van. Kis bátorítás után hozták a hangszereket. Én énekeltem az Európát meg az Ohiot, majd szép halkan beúszott alá egy dob, később egy másik. Jött még csettintés, taps, valaki pedig két kanalat kapott el kasztanyetta gyanánt. Olyan örömzenélés lett a délutánból, hogy a hátam borsózott tőle. Tudod, mint a Macskafogóban a szívás előtti fújás :-) :

Akkor gondolkodtam el, hogy talán ez lehet a közös hang velük- így az elején legalábbis. Egy igazi hang. Azóta voltam persze többször is náluk, vannak még ilyen hangok, amiket "megszólaltatva" hirtelen nagyon- nagyon közel engedik az embert magukhoz, ám az biztos, hangszer nélkül nem nagyon ildomos belépnem az ifjúsági otthonba :-). Azt még semmilen foglalkozás nem űberelte. El is döntöttem, megnézem a zeneterápiát, mint lehetőséget a fejlesztésre. Nagyon érdekes dolgokat találtam.

"Az első elterjedt zenepedagógiai és zeneterápiás módszer, amelyet értelmi fogyatékos gyermekek fejlesztésére is alkalmaztak, Carl Orff nevéhez fűződik. Munkájához kizárólag ütős hangszereket használt /főként ritmus hangszereket/. Nagy hangsúlyt fektetett a zenei önkifejezésre és örömmel tapasztalta, hogy az aktív zenélés által gyakran csökkent a gyermekek mozgásos ügyetlensége, javult a beszédképességük, beszédmegértésük és csökkent a magatartási problémák száma is.

A sérült gyerekeknél a legfontosabb tulajdonság, hogy nem tudnak a másik emberrel kapcsolatot teremteni, nem tudnak a másik emberre figyelni. Az eredendő sérülést a zeneterápia nem gyógyítja, de tapasztalatot ad a sérültnek arról, hogy ő is képes valamilyen szinten ráhangolódni a másikra. Az élmény közvetlen hatása nehezen lemérhető, de hosszútávon bizonyítható a pozitív változás. Javul az állapota, jobban képes a környezetével együtt lenni, az őt körülvevők számára elviselhetőbbé válik.

A módszer csoportos foglalkozások keretein belül a leghatékonyabb, mert a csoportban a résztvevők egymásra hangolódása, a kapott sikerélmény átélése, az a tapasztalat, hogy képes valamit csinálni, hogy képes tanulni a másiktól, hogy megvilágosodik számára egy összefüggés, hogy megengedi magának az együtt zenélés örömét, ezek összessége a zeneterápia hatásmechanizmusa."

Van a zeneterápiának passzív és aktív formája, illetve beszélhetünk komplex terápiáról. Az elsőt mindannyian használjuk, mikor saját megnyugtatásunkra, vagy épp a felfrissülés érdekében ilyen vagy olyan zenét hallgatunk. Másik formája az aktív terápia, ami az igazi zenélésen alapul. Nem mindenki tud muzsikálni, viszont ősidők óta hordozzuk azt a belső ritmusvilágot, ami a mai napig képes a sámánokat más dimenzióba röpíteni. Érdemes megfigyelni a gyerekeket, mikor dobot, csörgőt, cintányért kapnak a kezükbe. Nem tudják abbahagyni a zenélést. Miért is?

Gondoljátok csak el, hogy az egész életünk a ritmusra épül. A napjainknak, a természetnek, az egész világnak megvan a maga lüktetése. 

Ha megvan.

A gyermek számára a ritmus biztonságot ad. Könnyebben tanul meg  bármit, ami ritmusban érkezik hozzá: szokásokat, formákat, tananyagot. A gyermek mozgásban él, ez által fejlődik, de nem gondolkodik róla. Érzi a ritmust, él benne, és ez nagyon jó, de a mai világban ezt egyre nehezebben lehet megélni, mert  nem él át olyan természetes ritmusokat, mint például a kertészkedés adta munkaritmus, nagyanyáink kenyérgyúrásának ritmusa, és nem hall kovácsot munka közben. Él azonban benne a vágy, hogy lüktessen az ő életében is a ritmus. Megfigyelhető például a kicsiknek egy jellegzetes, kántáló versmondása, amit aztán jó esetben 10 éves kor körül kezd náluk felváltani az értelmező versmondás (van, akinél ez soha nem következik be :-)). Egészen sokáig a ritmus segíti őket a memorizálásban. Vagy ott a szorzótábla...Én bizony a mai napig a ritmus által tudom felidézni. Ahogyan gyerekként kántáltam, úgy épült belém.

Zenélni jó. Akinek megadatott, hogy hangszeren játsszon, vagy énekkarban énekeljen, tudja, hogy a zene olyan pillanatokat adhat, amit sehol másutt nem szerezhetünk. Mindenképpen segíti a lelki egészség megőrzését vagy visszaszerzését, és bizony segíti a tanulást is. Több csatornát is mozgósít egyszerre:

- játék és örömforrás,
- segít a szociális kapcsolatok alakulásában,
- élmény,
- jókedvet hoz,
- erősíti az akaratot,
- könnyebbé teszi a tanulást,
- segíti a mozgáskoordinációt,
- fejleszti a kezek-lábak együtt és külön koordinálását,
- fokozza a figyelmet, koncentrációt,
- felébreszti a kreativitást, képzelőerőt,
- megmozdítja az improvizációs készséget,

Én például nagyon fontosnak tartom az ének oktatást az iskolában. Szépséges dolgokat lehet művelni, ha sok- sok zenét mutatunk a gyerekeknek, vagy  a zenét festjük- rajzoljuk, ha egy rakás hangszer ott lapul a szekrényben és azokkal machinálunk az órákon, vagy ha furulyázni tanulnak a gyerekek ( a furulya amúgy is őrületesen fejleszti a gondolkodást). Ez utóbbi már a komplex terápia, ami szerintem a legigazabb és legtermészetesebb. A komplex terápiában a zene mozgással, képzőművészettel kapcsolódik. Ilyenkor minden porcikánk együtt "dolgozik", hogy az érzéseinket megéljük és megjelenítsük.

Meggyőződésem- hogy a zene segíti a tanulást, ha másként nem, de azzal mindenképp, hogy az agyunk egy kreatív területét stimulálja. Segít, hogy harmonikusabbnak érezzük magunkat, a könnyed  tanulásnak pedig alapfeltétele a nyugodt és feszültségektől mentes belső világ. Minden iskolában kötelezővé tenném a ritmushangszereket, egy jó zenelejátszót tennék minden terembe és például a zenét nem külön órában tanítanám, hanem a nap szerves részévé tenném. Ének, ritmus zene és mozgás- ez az élet része kell, hogy legyen. Ahogy minden más, ami az önkifejezést segíti. 

Furcsállom egyébként, hogy a világunkban szükség van zeneoktatásra, rajzoktatásra, táncoktatásra. Ezek mind bennünk élnek. Egyszerűen kreatívnak születünk, csak ezt a kreativitást az idők folyamán elveszítjük. Terápiára kell mennünk, sőt terapeutákat képzünk, akik azután zenével, festéssel, mozgással segítik embrtársaikat- gyerekeinket, hogy saját, bennük rejlő képességeiket mozgósítani tudják.  Elveszítjük a zenei (és bárminemű) önkifejező képességünket... a ritmusérzékünket, ami pedig ott van belül, a zsigereinkben. Nem különös ez? 

Mondókákból, ritmikus dalokból  pedig van bőven. Találtok itt, és itt is. Ahogy már írtam is, tapasztalom, hogy nagyon szeretik a gyerekek a ritmushangszereket, amiket pedig az ilyen ritmusos versekhez (is) kiválóan lehet használni. Nem beszélve arról, hogy a gyerek belső ritmusának kialakítása, beállítása segíti a jó beszédtempó, majd a szótagolási képesség kialakulását, ami a magyar nyelv tanulása miatt fontos. 

Nekünk itthon kis kézi dobunk van, illetve rumbatök és kétágú fa ütődob. Ezeket még akkor szereztem be, mikor tanítottam, de azóta is jó szolgálatot tesznek. Nemrég játékboltban láttam, hogy már léteznek ezek a hangszerek gyönyörű csillivilli színes kivitelben is, bár szerintem a gyerekeket a legkevésbé a hangszerek külseje érdekli, ha egy ilyen eszközt a kezükbe kapnak. Nekem úgy tűnik, nem lehet a ritmushangszerekből kinőni. Lám, most a félig felnőtt  fiatalok éppen úgy keresgélik velük az együtt zenélés felszabadító örömét, ahogy anno a kis harmadikosaim ütötték lelkesen őket. Az meg már teljesen mindegy, hogy a Hopp Juliskára, vagy az Ohiora kopogunk, tapsolunk, dobolunk, mert az pillanat, ami akkor születik meg, mikor egy csapat együtt alkot valamit, minden korosztálynak éppen egyformán felszabadító.

Megérkezett az első pályamű a játékra! Hurrá! Várok még képeket, hogy a galériát méltóképpen nyithassuk meg!

Köszi, hogy lájkolod!