2011. május 11., szerda

Ember tervez, élet szervez


Tanulságos történet arról, hogyan csinált komplett idiótát belőlem a 8 éves gyerekem, míg én kis híján megőrültem.
Azt hiszem, ideje színt vallani. Mindössze kivártam, hogy mindaz, amire a helyzetek sokasága kényszerített, végül milyen eredményeket szül majd. Elmondom, aztán két napra eltűnök a Szalajka völgyben. Addigra mindenki megemészti legalább az alább olvasottakat.
Mert az ember eltervez valamit, aztán a dolgok valami egészen mást produkálnak. 
Azt sokan tudjátok, hogy tavaly ősszel, mikor besokkoltam a fiam iskolai létezésével kapcsolatosan, nem láttam más lehetőséget a fejlődésre, csak azt, ha valahogy iskola nélkül élhetünk tovább. Emlékeztek biztosan, hogy magányosnak, esélytelennek láttam Bobit és úgy láttam, itthon lenne a legjobb helye. Mindent elterveztem, megszerveztem, az iskola pedig semmiféle akadályt nem gördített elém, így a második félévet már itthon kezdtük. Délelőtt tanultunk, délután ő foglalkozásokra ment, én pedig a munkámat végeztem, majd este hazajöttünk.
Húsvét után nem sokkal az utcán futottam össze az  iskola igazgatónőjével, aki elmondta, hogy valami új rendelet lép jövőre érvénybe, miszerint nem lehet majd senki magántanuló, csak az, aki tartósan beteg. Hm... ez furcsa. Gyors utánajárás után kiderült, hogy ezt a fenntartó döntötte így, azaz csak akkor lehetne tovább folytatni az itthoni tanulást, ha újabb iskolába- városba cibálnám át a gyereket. Ehhez azért már nem fűlött a fogam, hisz nem sokkal azután, hogy Bobi otthon kezdett tanulni, rendszeresen elkezdett bejárni az osztálytársaihoz délutánonként. A kapcsolatai, amik gyakorlatilag előtte nem voltak, most megéledtek és kezdtek fontossá számára válni. Gondolkodóba estem a folytatást illetően, miközben nem is sejtettem, hogy ez a viharfelhőknek még csak az első hulláma.
Ezután a beszélgetés után a családunkban olyan változás állt be, aminek köszönhetően most már betegápoló is lettem, ráadásul hirtelen az egész irodánk gardírozása is a nyakamba szakadt. Mindez egyetlen hét leforgása alatt történt. 
Büszke vagyok magamra, hisz még nem szedek nyugtatót, nem szívok füvet és elmeháborodott sem lettem. Ellenben felül kellett bírálnom a terveimet, céljaimat és a lehetőségeimet. Azon morfondíroztam, hogy vajon tudom- e a fiamnak biztosítani azt a nyugalmat, amire szüksége van a normális tanuláshoz? Képes vagyok- e helytállni továbbra is minden feladatban? Mi az, amit a legkisebb sérülés nélkül feladhatok? Nos, a munkám nem lehet odadobni, mert akkor felkopik az állunk. Egy beteg nagymamát nem hagyhatok segítség nélkül, mert annak is vészes következményei lesznek. Bobi előrejutása ebben a helyzetben csak úgy oldható meg, ha segítséget kérek. És kértem. A pofámról lesült ugyan a bőr, de bizony felemeltem a telefont és segítséget kértem az iskolától. El kell, hogy mondjam, hogy respekt mindenkinek az intézmény részéről, aki ebben részt vett, ugyanis amiképpen a kivételt is segítették, úgy most két nap alatt minden különösebb megjegyzés nélkül a fiam visszakerült az osztályába. Azóta sincs semmiféle negatív vagy pozitív megkülönböztetés, változás pedig annyi, hogy közben volt egy tanárváltás is az osztályban. 

 Hogy mit látok? Nagyon sokat változott a srác. Összeszedettebb, precízebb, komolyabb. Odafigyel a dolgaira, rendezettebbek a holmijai. Normális kapcsolatai vannak, tud kommunikálni és nem tartja magát annyira senkinek és ostobának, mint fél évvel ezelőtt. Úgy látom, elmaradása nincsen, nagyjából a többiekkel hasonlóan haladtunk itthon. A gyengeségei továbbra is megvannak. Ahogy gondoltam is, helyesen írni nem tud, fáradtan pedig semmiféle feladatban nem képes teljesíteni. Jó állapotban, bekapcsolt aggyal viszont úgy, mintha nem is ugyanaz a gyerek volna. 

Összességében előreléptünk. Fogalmam sincs, milyen lesz majd az év végi bizonyítványa, de hogy őszinte legyek, alig érdekel. Jól érzi magát. Szeret ott lenni. Emellett könyveket olvas, amit nem hittem volna még egy idővel ezelőtt. Ő egy jó ember. Értelmes és érdeklődő. Vannak barátai. 
Mivel rengeteg kirándulást kell levezényelnem, illetve vezetnem a következő hetekben, emellett az irodánkat gardírozni, a táborainkat megszervezni és a családomat kézben tartani, nem tudok majd lapbookokat tervezni, kártyajátékokat kitalálni és dizájnolni, gyurmás- ragasztós tanulási projekteken törni a fejemet. Most aztán tényleg magára kell hagynom a fiamat- és a többieket is- mert nem engedhetem meg azt a "luxust", hogy az együtt töltött kevéske időnket tanulással töltsük. Mire pedig ez a nehéz időszak lezárul, vége lesz a tanévnek is (hurrá!). 

És hogy miért mondom, hogy a fiam bolondot csinált belőlem? 
Mikor a döntésemet meghoztam és elmondtam neki, a szája szomorúan legörbült. Felhangzott a jól ismert idegszaggató hangfrekvencián a "vonyítása", amivel jellemzően az őrületbe kerget bárkit. A fejemhez kaptam és váltottam. Gyorsan ecseteltem, milyen örömök várnak majd rá, ha eljő a hétfő, és ő beül a padba. A vonásai ekkor kisimultak, előhalászta a táskáját, és a hétvége hátralévő részét a 8 kilós iskolabatyuval a hátán élte végig. Eközben többször elmondta, mennyire várja, hogy iskolába menjen. Azóta nincs olyan nap, hogy ne kérdezzem meg: Na? Milyen volt? Mire ő: Nagyszerű nap volt ma is! Ilyenkor azon tűnődöm: Hát ezért volt ez az egész? Ezért küzdöttem és erőlködtem mindenkivel szembe menve? Ezért? Vajon Bobi eljutott volna idáig, ha ez a 3 hónapos pihenő nincsen? Feloldódott volna végül, vagy kínlódtunk volna továbbra is? És én? Az én lelkiismeretem nyugodt lett volna, ha nem próbálok meg mindent? Fogalmam sincs. Az Élet így alakult, így döntött, ezt hozta. 
Én holnap elutazok, hogy a munkámat végezzem, miközben a gyerekeim teszik a dolgukat. Remélem legalább akkora vehemenciával, ahogy én teszem az enyémet.

És hogy mi lesz a bloggal? Talán kicsit átalakul, de remélhetőleg ez inkább előnyére fog válni. Most a nyári időszakban inkább sztorik, gyerekszájak, játékok, kirándulások, nevelési ötletek várhatóak, akit azonban a tanulási segédanyagok érdekelnek, nézelődhet ITT és ITT.

10 hozzászólás. Szólj hozzá te is!:

Agnes írta...

Mit jelent az, hogy volt egy tanárváltás? Más lett az osztályfőnöke? Már nem az a tanár van, aki mindig gyengének titulálta a teljesítményét? (Hogy az egyéb kedves megjegyzését ne említsük...)
Sok erőt kívánok Neked, rengeteg a feladatod, túl sok, de érződik, hogy egy energiabomba vagy :)
Sokat számított szerintem Bobinak ez a 3 hónap "pihenő" Veled, a hozzáállásán, az értékrendjén, az énképén mindenképp nyomot hagyott, gondolom...
A legjobbakat az egész családnak!

Kósa Márta írta...

Ügyes vagy!

Kósa Márta írta...

Ha tovább láttam volna az orrom hegyénél nekem is kellett volna tennem néhány olyan életátalakító lépést, mely talán más mederbe terelhette volna a dolgokat.
Talán...

egy anya írta...

Csak kapkodom a fejem...

a mesélő írta...

Lehet, hogy valójában csak most érett meg az iskolára és mivel a tanulás réme eltűnt a feje fölül örömmel megy a társaihoz az suliba.
Amúgy a jegyek és a bizonyítvány tekintetében hasonlóképpen érzek mint te, nem vagyok hajlandó már most ezen stresszelni, mert akkor mit csinálok majd hatodikban :)

Örülök, hogy Bobi megtalálta a helyét, szuperek vagytok!
Lala?

Gabi írta...

Mennyi válás elmaradna, ha a felnőttek is kapnának időt így fellélegezni.

Angela írta...

Agnes: Igen, éppen ahogy eljöttünk, volt egy tanárváltás, amit nem tervezett az iskola, de aminek következtében nem ott folytatódnak a dolgok, ahol abbamaradtak. Köszönöm a biztatást, rám is fér egy picikét most. :-)

Angela írta...

Miután 3 napja nem voltam net előtt, csak úgy hallottam hírét, hogy voltak itt kommenetek, amik mostanra eltűntek. Vajon ez hogyan lehetséges? Írjon már ide legyen szíves, akinek esetleg törlődött a hozzászólása, mert abszolut nem értem a dolgot.

egy anya írta...

Én csak annyit írtam, hogy kapkodom a fejem. Tulajdonképpen nem értem, mi történt.
A kommentek elvesztéséhez csak annyit, hogy kérj emailben értesítést. Nekem a bejegyzés alól eltűnt jónéhány, de emailben ott az összes. Többször hasznos volt már. :)

Angela írta...

Kértem, köszi!
Virág, pont az történt, amit írtam. Én elterveztem egy munkarendet, egy életformát és ez most teljesen felborult. Sokkal többet kell kirándultatnom, mint azt szerettük volna, anyósom ápolásra szorul és az iroda pátyolgatása is gyakran rám marad. Szóval olyan állapotok teremtődtek, hogy nem tudnék rendszeresen és normálisan foglalkozni Bobival. Ez történt. Éppen a határán voltam eddig is a túlvállalásnak és elég volt egy kicsi plusz, hogy átbillenjek oda, mikor azt kell mondani, ez így nem megy. Nagyon furcsa ez az egész. Pillanatok alatt visszailleszkedett, sőt, a pár hónappal ezelőtthöz képest mintha nem is az a gyerek lenne. Nekem a legfájóbb az volt, hogy szorongott, magányos volt stresszelt folyton. Most ezt nem látom rajta. Örömmel megy a közösségbe. Ez persze csak megkönnyíti az én helyzetemet. És ami a legeslegeslegjobb: Semmilyen fájó beírást, vagy bántó megjegyzést nem kapott sem ő, sem én. Tudjuk, mi a hiányossága, mit várhatunk tőle, de ezt nem dörgölik folyton az orrunk alá. Ez nagyon nem mindegy. Ő nem tud helyesen írni, de ettől még remek srác. Ez így rendben is van.