2011. június 28., kedd

Jóanyu program- Lásd őt!

Látlak téged"- mondják egymásnak az Avatarban a Na'vik. Akárhányszor megnézem, újra és újra elbűvöl ez a mondat. Leginkább pedig az, ahogy eközben ezek a lények egymás szemébe- szívébe tekintenek. Olyan ez a pillantás, amire mind vágyunk a kapcsolataink során.  Mert amúgy látjuk- e egymást úgy igazán? Vagy csak a frizurát, az öltözéket, a viselkedést? És a gyerekünket látjuk- e olyan na'ví- san?  Belelátunk a lelkébe, ismerjük őt, tudjuk ki ő valójában? Bízunk benne?

Eszembe jut most az is: gyakran van úgy, hogy valakivel beszélgetek a gyerekeimről és az illető megkérdi tőlem: És a fiad erről hogyan vélekedik? Neki ez a dolog hogy tetszik? Akkor elgondolkodok. Hogyan is? Hát... szerintem- folytatom.
Rossz válasz. Nagyon rossz.

Anyaként hajlamos az ember azt hinni, hogy ismeri a gyerekét és tudja- érzi, milyen ember. Azonban tudnunk kell, hogy mind változunk, és a gyerekeink a legjobban. A változásaikat pedig éppenséggel mi generáljuk , hiszen legfőképpen a kapcsolataik által változnak. Általunk változnak.
Ha a változásuk nem tetszik, lehet gondolkodni, miért ebbe az irányba indult el a gyerek.
Már többször került szóba a szeretés. Azt gondolom, a szeretés első számú jele az elfogadás. Feldmár András szerint a gyerekünket úgy kellene elfogadnunk, ahogy egy fát. Szemléljük és nézegetjük, ám tudjuk, hogy egyszer bizonyosan fel fog nőni és jó fa lesz belőle. Ez az ősbizalom. A szülők többsége azonban haszontalannak érzi magát, ha nem nyesegetheti állandóan a gyerekét azzal a címszóval, hogy jobb felnőtté nevelhesse. Hozzáteszem, hogy szerintem a felnőttség is csak egy állapot, ami semmivel sem különb vagy értékesebb, mint a gyerekség. Egy gyerek gyerekkorát azzal tönkretenni, hogy a felnőttkorra kell készülnie, ez egy nagy ostobaság. Vannak ezek a szlogenek, hogy arra neveljük, hogy majd becsületes, dolgos felnőtt legyen. Meg hasznos tagja a társadalomnak. Szerintem pedig legyen becsületes és szorgos gyerek, aki hasznos tagja a társadalomnak. De legyen gyerek. Ne azzal töltse az idejét és ne azt kelljen hallgatnia, hogy majd milyen felnőttnek kell lennie, illetve milyen lesz, ha ezen az úton megy tovább.
Egyet értek Feldmár Andrással, bár gyakran csikorog a fogam, mikor szemlélem felnövekvő gyerekeimet. Dolgozik bennem a kertész, aki szívesen csattogtatná a metszőollót. Ám az ollót inkább lerakom, és igyekszem meglátni, milyen emberek, mivé formálódnak és örülni annak, amit mutatnak felém.
Bízom bennük.
Miután mind hozzuk magunkkal a berögződéseinket, amik a szokásrendszerekből, saját neveltetésünkből adódnak, olykor nehéz átlépnünk valami más kategóriába, mint amit eddig láttunk. "Látni" a gyereket és elfogadni őt nem azt jelenti, hogy az ember mindent ráhagy és a gyerek kontroll nélkül növekszik. A gyerekek többsége abban a pillanatban jóvá akar válni, mikor azt érzi, hogy szeretjük őt minden gyengeségével és hibájával együtt. Ehhez azonban látni és ismerni kell őt. Nem egy álmot kergetni arról, hogy milyet szeretnénk, kit képzeltünk magunk mellé. Ő egy szabad ember, aki csak egy ideig van itt mellettünk, majd saját szárnyra kel. Mi akkor a fontosabb? Hogy saját elvárásaink szerint formáljuk, vagy hogy a kettőnk kapcsolatában szabadon és biztonságban legyünk.

Szoktam nézni egy tudományos tévéadón egy sorozatot, amelyben brit kamaszokat egy hétre más családokhoz visznek, mert otthon már nem tudnak velük együtt élni és így- kiszakítva őket a környezetükből- próbálnak hatni rájuk. Ezek a fiatalok- mire a műsorba kerülnek- általában kimaradtak az iskolából, isznak, buliznak, senkiért nem tesznek semmit, mindenkivel dacolnak és gyakran tettleg bántják a szüleiket. Másutt aztán rákényszerülnek egy másfajta életre, miközben gyógyító beszélgetéseken vesznek részt. Nagyjából a harmadik napon "törnek meg" és ez általában nagyon megrázó szokott lenni. Beszélnek az érzéseikről, s a vége mindig az, hogy kimondják: úgy érzik, hogy nem felelnek meg senkinek, túl kevesek, túl ostobák, nem jók semmire. Ez a mozgatója a dacnak és a haragnak, ami bennük van. Mikor pedig ebben az új közegben elfogadásra találnak, azonnal elkezdenek jobbá válni. Úgy mennek haza, hogy teljesen más emberré válnak néhány nap alatt pusztán attól, hogy valaki olyannak fogadta el őket, amilyenek.
Ilyenkor mindig arra gondolok: az a legfontosabb, hogy a kapcsolatunk a gyerekkel rendben legyen. Bíznunk kell bennük még akkor is, ha hibáznak. Nem nyeshetjük őket állandóan. Nem nevelhetjük őket állandóan. Nem kritizálhatjuk őket állandóan. Az anya a menedék, a megerősítés, a biztonság. Az életük pedig az övék még akkor is, ha "csak" gyerekek.

Mindent összegezve azt gondolom, érdemes beszélgetni minél többet a gyerekünkkel. Azon túl, hogy remek élmény (a gyerekektől rengeteget lehet tanulni), fontos tudnunk, mit is gondol, érez, akar. Felfedezni, ki ő valójában, hol tart a világ megismerésében. Mindez a sok- sok együttlét, beszélgetés, a kritika és beleszólás nélküli meghallgatás, ez lesz, ami hozzásegít minket a valódi megismeréshez. Azt gondolom, csakis ezek lehetnek a valódi és hatékony nevelés lépései.

Jóanyu program ITT.

1 hozzászólás. Szólj hozzá te is!:

Kósa Márta írta...

"Dolgozik bennem a ketész, aki szívesen csattogtatná a metszőollót."
Nagyon jó az írásod - egy "r"-t passzíts be, ha van időd.
Négy napoztunk a "nagy" unokatesókkal a tengernél, az elfogadás jegyében. Jó gyakorlat volt nekem.