Tanulj örülni!

Azt hiszem, életem legnagyobb találmánya ez a mostani program. Amint lecsendesedünk, megírom az egészet. Vannak itt sámánok, varázslatok, játékok- mindenek, melyek az embernek lelkével jót tehetnek.
És teszik is a jót mindezek.

Gyakran tűnődöm azon, hogy mivé is tesszük a gyerekeinket. Folyton nyafogunk, hogy valami rossz történik velük, de az alapvetés mégis az, hogy a mi kezünkben vannak- mi tesszük ezt velük. Mi vetemítjük el őket.

Második napot zárjuk lassan és a sok játék mostanra a városi, szétesett gyerekekből csapatot csinált. Tanulják élvezni azt, ami VAN.
Tudjátok, mennyire fontos alapja ez az életünknek? Élvezni azt, ami van. Nem előre gondolni, készülni a rosszra- jóra, vagy hátrafelé nézni, nem kritizálni a jelent, hanem hálásnak lenni a meglévőért és örülni neki. Azt látom most, sok száz gyerek után, hogy már a gyerekeinkből is kiöljük ezt a képességet. A "ne menjünk, nem akarom, elfáradtam, nem érdekel, mi lesz ezután" túl sokszor hangzik el. Túl sokszor.

Ma, ezzel a csapattal átléptük ezt. Kellett másfél nap, de sikerült. Ma már kinyíltak és tudnak örülni. Van azonban egy angyali arcú szőke fiú, aki nem. Azért sem.  Semmi, de semmi el nem varázsolja, semmit és senkit közel nem enged magához. Bármit tehetsz, az nem elég, sőt, szar. A szemedbe nem néz és csak azért is azt teszi, amit nem lehet. Hangosan ócsárol mindent és mindenkit. És akkor azt mondom neki: Tudod, sok ember dolgozik azon, hogy itt, most te jól érezd magad. Lehet, hogy általában nem vagy elégedett, de mi megérdemelnénk, hogy ha mégsem tetszik valami, legalább hallgass. Képzeld csak el, milyen lenne neked, ha erőlködnél, hogy valamit jól csinálj és mindig azt vágnák az arcodba, hogy ez mind semmi, és még annak is ócska. 
Akkor ő elfordul és foghegyről odavágja: Tudom, milyen az. Folyton ezt hallom.

Mit mondasz erre? Én megfogtam a karját és azt mondtam: Már értek mindent. Nagyon sajnálom.
És tényleg. Nagyon, nagyon sajnálom.