2011. július 26., kedd

Neveljük a más gyerekét. Ő meg a miénket


Azt mondják, az, hogy az embernek milyen szomszédai vannak, egy életre befolyásolhatja a hangulatát.
Mikor tíz éve ide költöztünk, én az együttkávézós lehetőségre hajtottam. Úgy képzeltem, hogy létezik a Lila akác köz, ahol a nők barátok is lehetnek, vígan csevegnek délutánonként, kulcsuk van egymás házához és ha össze is vesznek olykor, mindig ott rejtezik a mélyben született intelligenciájuk, ami átsegíti őket a nehézségeken. Persze álmaimban a gyerekeik is együtt játszogatnak a parkban mosolyogva és vidáman.
Aha! Ahogy ezt én elképzelem!

Álmaim az ideális szomszédi viszonyról akkor kezdtek széthullani, mikor az enyém a beköltözése után nem sokkal egy kutyát hozott a kertbe. No, nem a saját kertjébe, hanem úgy általában a kertbe. Abba a kertbe, amelyikbe a kutya éppen betévedt. Gazdája ugyanis elfelejtette a házat, kerítést és az ennivalót beszerezni az állat mellé. Az eb szabadon járt- kelt a városban, s mivel a mi kertünket is saját területének tekintette, amint a kapukat zárva találta, jött a kerítés alatt átásva.
Akkoriban még nagyobb hév lobogott bennem, és munkált saját territóriumom védelme is, így sűrűn előfordult, mikor megpillantottam a betolakodót, hogy hangosan kiabálva és a seprűt a fejem fölött lengetve rohantam ki az udvarra, hogy elkapjam, vagy elzavarjam, vagy agyoncsapjam, vagy nem is tudom, mit csináljak vele. Voltak elképzeléseim arról, mit is tennék vele, ám soha nem sikerült még a nyomába sem érni. Köztudott, hogy a kutyák értelmesek, gyorsak, és jó a fülük. Egy idő után elég volt, ha meghallotta, hogy a kilincset lenyomom a ház ajtaján, már iszkolt a frissen ásott gödréhez és robogott kifelé.
Míg a kutyával hadakoztam, bosszankodtam, rendszeresen hangoztattam, hogy én szeretem a kutyákat. Mert úgy is van. Szeretem őket.
Úgy általában.
A szomszéddal való közös kávézás álomképe lassan szertefoszlott, s én egyre idegesebb lettem.
Tudni kell, hogy a kerítésen túl nemcsak kutya lakott, hanem két gyerek is. Gyakran voltak a fiúk egyedül, mert az anyjuk- mint az egyedülálló (és nem egyedülálló) nők általában- sokat dolgozott. Gondoltam, kutya ide vagy oda, nem számít igazán, hisz itt vannak a gyerekek, akik az enyémekkel nagyjából egy korosztály. Ez ám a jó móka! Ha már mi nem kávézunk, legalább majd ők barátok lesznek és együtt játszanak. Mert én nem csak a kutyákat, de a gyerekeket is szeretem.
Úgy általában.
Vártam tehát türelmesen, hogy valahogy összejöjjenek a srácok, ám az első próbálkozások nem nagyon jól sikerültek. A próbálkozások vége mindig az volt, hogy a szomszéd gyerekek nevettek, az enyémek bőgtek. Főképpen a nagyobbik fiúcska cseperedett amolyan igazi gonosz zsivánnyá. Nem nagyon tudott a közös játékokból mást kihozni, mint ütést vagy gúnyolódást.
Én, mint afféle túlképzett pedagógus, igyekeztem megérteni őt. Ilyeneket mondogattam magamnak: Túl sokat van egyedül, hiányzik neki az apa, sérült a lelkivilága, stb. Eközben a gyerekeimet is győzködtem, hogy valójában nem rossz ez a fiú, csak nagyon szomorú és frusztrált és nem érti meg senki. Biztattam őket, hogy próbáljanak jóban lenni vele és segíteni a beilleszkedését.

Aztán a sok apró konfliktus után egy napon a legkisebb fiam vérző homlokkal jött haza és mikor megtudtam, hogy egy elég hosszúra nyúlt szóbeli megaláztatás után még fejbe is lett dobva kővel, jól megszívtam magam és átmentem. Reszketve a dühtől és az idegességtől elmondtam a nőnek, hogy elég volt ebből, nem tűröm a nagyobb erőszakoskodását és tegyen valamit a változásért.
Ő eközben csak állt, s én azon tűnődtem, vajon érti- e, mit akarok. Valamit habogott arról, hogy ő ezt az esetet nem látta, így hát nem is gondolná, hogy a gyerek tette. Ha meg mégis, biztos volt rá oka.
Ennek már vagy 3 éve. Azóta nem beszélünk. Sem mi, sem a gyerekeink. Idén azonban valami történt. A környező utcákban lakó gyerekek csapatba álltak és mióta a vakáció elkezdődött, rendszeresen együtt töltik az estéket. A szomszédom gyerekei is ott vannak a társasággal. A két nagyfiú, illetve az azóta született harmadik kicsi, aki lassan három éves lesz. A többiekkel együtt beszélgetnek, fociznak, bújócskáznak.
Az ablakból kilátunk rájuk és mikor esténként a közel 15 gyerek együtt játszik… hát, mit mondjak, irigylem őket. Ők aztán tudják, hogy kell élni!- erre szoktam gondolni.- Mi, a szüleik bezzeg szóba sem állunk egymással.

Szóval figyelgetem őket már egy ideje. Többször is előfordult, hogy arról elmélkedtem a férjemnek, míg az ablakban állva néztem őket, hogy milyen nagyszerű dolognak tartom, hogy a gyerekek így összebarátkoztak.
- Mégsem olyan menthetetlen ez a fiú, látod- e! Megnőtt, megokosodott! Már együtt van a bandával.
Ő csak hümmögött az orra alatt valami olyasmit, hogy a megnövés testi erővel is jár, úgyhogy jó lesz résen lenni, mert szerinte kutyából nem lesz szalonna. Mire én mondtam neki, hogy azt ugyan nem bánnám, ha a kutyából (az ő kutyájukból) szalonna lenne, de attól még nem kellene előítéleteket hurcolni a lelkében, mert én igenis látom, hogy barátkoznak!

Aztán egy napon az egyik fiam elszólta magát. Azt mondta, a szomszédasszony kijött és kiabált vele, hogy ha valami baja esik a fiának (a kicsinek), akkor majd jól nyakon vágja az enyémeket. Mint kiderült egy ideje mindennaposak ezek a kirohanások, ablakon kikiabálások, fenyegetőzések.

Hogy mi? Nyakon vágja? Azt meg miért?
Először kifaggattam a fiúkat, ki mikor mit csinált, tett- e ezt vagy azt, rosszalkodott- e, és legfőképpen bántotta- e valaki azt a kicsikét.
- Neeem, ők ugyan nem.
- Nem? Na, jó, akkor most fogom magam és átmegyek!
Nagyon dühös lettem. Lássuk be, az ember nem szívesen hall ilyesmit. Felnőtt emberek vagyunk, nem igaz? Ha valami gond van a gyerekkel, ne fenyegesse, főképpen ne vágja nyakon! Mit is tettek volna az én fiaim a kétéves kicsivel, amiért nyakon vágás járna? Eldöntöttem, most azonnal megmondom ezt neki. Mielőtt azonban elindultam volna reklamálni, még egy utolsó pillantást vetettem ki az ablakon, s akkor láttam meg, hogy a szomszéd autója elhúzott előttünk. Elment. Csalódott voltam: Most ki tudja, mikor jön, én pedig addig nem rendezhetem le vele ezt az ügyet.

Telt múlt az idő, s én fortyogtam magamban. Mindenféle pszichológiai elméletek jutottak eszembe, amikkel majd érvelek a szomszédomnak. Olyasmik, hogy így nem lehet ijesztgetni egy gyereket, hogy nekünk, felnőtteknek kell példát mutatni arra nézve, hogy hogyan kell az indulatainkat uralni. Olyat is fogok mondani- így terveztem-, hogy nem javaslom neki, hogy a fenyegetését valóra váltsa és belepiszkáljon a fiaim aurájába. Majd kikérem magamnak a feltételezést, hogy a gyerekeim bármi módon veszélyt jelentenének a kétévesére, hiszen nagyon szeretik a náluk kisebbeket. És itt jön majd a legszebb!- örültem magamnak - Itt végre jól megmondom majd neki a magamét. Emlékeztetni fogom arra az évekkel ezelőtti esetre, mikor az ő nagyobbikja kővel dobta meg az enyém fejét. Majd eszébe juttatom, hogy én akkor is átjöttem, nem a gyereket fenyegettem, mert ééén (és itt majd magamra mutatok) én egy kultúrált ember vagyok (ellentétben vele), aki kordában tudja tartani az indulatait és nem ijesztget gyerekeket. Végül azt mondom neki: Nagy szerencséje van, hogy nem a férjem hallotta ezt a modortalanságot, mert ő aztán nem tűrné, hogy a gyerekeinket riogassa, hanem tenne róla, hogy… hát, nem is tudom, mi tenne.

Így morfondíroztam magamban, mikor megszólalt a telefonom. A férjem volt. A munkahelyéről hívott, épp a legjobbkor. Boldogan és elégedetten ömlesztettem rá minden felháborodásomat és pompás szónoklatom tervezetét, amit eddigre alaposan kigondoltam. Végül feltettem neki a kérdést:
- Hát most mondd meg! Nem igazam van?
Mire ő kis szünet után válaszolt:
- No, igen. Mielőtt azonban átmész, nem árt, ha tudsz róla, hogy néhány héttel ezelőtt történt egy kis affér.
- Affér? Miféle affér?
- Az a helyzet, hogy néhány hete elkaptam kint a nagyfiú karját.
- Hogy mi?
- Megint ütötte a miénket, én meg éppen láttam. Tudod, nekem nincs diplomám, meg lélektant sem tanultam. Én egyszerűen csak meg akarom védeni a gyerekeim.

Jaj. Még jó, hogy nem sikerült hamarabb átjutnom és kioktatni a szomszéd asszonyomat a helyes viselkedést illetően. Azt hiszem, a végén én pisloghattam volna a meglepetéstől. Még hogy nem illek így viselkedni! Szóljon nekem, mielőtt a gyereknek ront! Ahogy azt mi is tesszük, ugyebár.
Talán jobb, ha hallgatok. Vagy nem is tudom! Mi lenne, ha inkább a kávés verziót választanám gyerekestől, felnőttestől? Áthívnám őket kollektív békét és meg nem támadási szerződést kötni. Vagy rögtön egy kerti partit szervezzek a békülés reményében? Hátha lehet ebből még normális felnőtt- gyerek szomszédságot kötni. Viszont ha ezt sikerül is kivitelezni, egy kérdés még mindig marad: Mi lesz a kutyával?


Ha tetszett a cikk, add tovább:

2 hozzászólás. Szólj hozzá te is!:

Bergamott írta...

Mit keres egy 2-3 éves az utcán-/parkban az anyja nélkül???

Angela írta...

Ezzel nincs baj. Az utcánk teljesen biztonságos zsákutca, ráadásul az ablakból szint teljesen belátható. Igazi gyerekparadicsom lehetne (az is egyébként a kisebb malőröktől eltekintve).