Ma reggel bementem az iskolába, és beszéltem a tanító nénivel. Megtudtam, hogy annyi elsőst kell megnézni a fejlesztő pedagógusnak, hogy Bobi felmérése félbeszakadt, és egy ideig még biztos nem tud vele foglalkozni.
Most akkor miről beszélünk?! Milyen világ ez? Mi történik a gyerekekkel?
Türelmet kértem, és felmentést bizonyos dolgok alól. Mondtam neki, hogy tanulok, és foglalkozom a gyerekkel. A mechanikus gyakorlás kisebb mennyisége nem érdektelenséget jelent, csak egy másfajta utat. Szerencsére a tanárnő pontosan ismeri ezeket a módszereket, így nem kellett túl sokat magyarázkodnom.
Gyakran eltűnődöm: Most akkor kiről is szól ez az egész iskolásdi? Most akkor az a fontos, hogy a tanárnő lássa, ÉN komolyan veszem a problémát, vagy az, hogy a gyereket a hitem szerint segítsem? És úgy általában: Az, hogy a gyerekünk jól- rosszul teljesít, vajon mennyiben róla, és mennyiben rólunk szól? A mi szégyenkezésünkről, vagy büszkeségünkről. Szerintem minimum a fele- fele. Szoktuk mondani: Ne hozz szégyent rám. Ez szerintem jogos is mindaddig, míg olyan "szégyenről" van szó, amiről a gyerek maga is tehet. Amíg lusta, hanyag, érdektelen, addig jogos a kérés: Ne hozz szégyent rám! De vajon tudjuk- e szégyenkezés nélkül kimondani: a gyerekem nem jól tanul. Tanulási zavara van. Figyelemzavaros, hiperaktív, dyslexiás- calculiás- graphiás. Nem olyan egy kicsit, mintha azt mondanánk ezzel: hibáztam, elrontottam, alkalmatlan vagyok?
Újabb kényszer(ek), ami(ke)t a helyzet- társadalom- iskola ránk(m) kényszerít(enek). A gyerek kudarca az enyém is, az ő gyengesége miatt magamnak keresek felmentést.
Mindezek önző pontjai a fejlesztésnek, melyek gátolnak, mert belevisznek olyan játszmákba, mikor az elvárások miatt rákényszerítek a gyerekre olyasmit, amire képtelen- alkalmatlan. Mert azt a leírást- beírást- javítást- példát- kivágást- gyakorlást be kell vinni (ki kell javítani, el kell készíteni), hogy LÁSSÁK, törődöm vele(d).
Talán ez a mostani beszélgetés felmentést ad néhány kényszer alól, és ez megkönnyíti a gyerek helyzetét is. Talán időt nyerünk, és példák tömegének megoldása helyett több idő jut tornára, mozgásra, ügyeskedésre.
Ps: A blog írja magát. Eredetileg azt terveztem, hogy megtartom kimondottan tanulásra koncentráló gyűjteménynek, de elkerülhetetlen, hogy érzésekről írjak. Azt gondolom, amelyik családban ez élő probléma, ott probléma a mögöttes is. Az anya szorongásai, amikről vagy beszél, vagy nem. Biztos vagyok abban, hogy ha majd egyszer sokan rátalálnak erre az oldalra, nem leszek egyedül ezekkel az érzésekkel.
Mikor mostanában elmesélem valakinek, hogy mi a helyzet nálunk, azt mondják, micsoda ügyes nő vagy te, hogy így kezedbe veszed a megoldást. Nem is sejtik, hogy még az is nehezemre esik, hogy kimondjam: Tanulási problémái vannak a fiamnak.
Bejegyzések
5 hozzászólás. Szólj hozzá te is!:
Ó,drága Doris!Mennyire érzem még ennyi hosszú év után is,hogy miről írsz és mivel kűzdötök!!!
Az én másodszülöttem-mindjárt 25 éves lesz-,dislexiás.Nem mondhatom,hogy volt,mert azt hiszem ez sosem múlik el,csak behozza magát,felgyűri magát a többiekhez.
Sajnos csak alsó 3.o.első felében derült ez ki.
Örök hálám Meixner Ildikónak,aki M.O.-on elsőnek foglalkozott ezekkel a gyerekekkel.
Hosszú a történetünk,...nehéz ,erőltetett menet volt,de meghozta a gyümölcsét: ma a fiam már perfekt angolban, olvas és behozta magát.
Az volt az egyik nagy nehézség,hogy a bátyja olyan okos,hogy ő tanulás nélkül is ötösöket hozott haza,míg ez a drága keményen tanulva hol velem,hol másképp, örültünk,ha hármast hoz.
Úgy tűnik ,sikerült nem éreznie,hogy ő kevesebb,mint a bátyja pl.,de ez kemény napi munkába telt.
Kedves Doris!
Csak csöndben olvastalak eddig, a másik blogodat is rendszeresen követem.
Hihetetlenül tetszik a hozzáállásod, ahogyan igenis kimondod, ami bánt, és ami maga a valóság. Nagyon sokan írnak úgy blogot, hogy olyan világot hoznak létre benne, ami valójában inkább csak álomkép (mint pl. az iwiw-en, ahol mindenkiről csupa mosolygós, boldog kép látható). Én nagyon szeretem, hogy Nálad minden olyan valóságos. Sokan nem vesznek tudomást a problémákról, és a hallgatásba burkolóznak, a gyerek pedig felnő így is úgy is. Azt gondolom, hogy nem az a baj, ha egy gyereknek nehézségei vannak, hanem az, ha ezekkel a nehézségekkel egyedül marad. Az, hogy Te ilyen elszántsággal segítesz a fiadnak, egyszerűen csodálatos, és hidd el, a kisfiad a segítségednek köszönhetően olyan figyelmet és szeretetet kap ajándékba Tőled, ami örökre meghatározza az életét. Természetes, hogy egy törődő anya élete sokkal nehezebb, hiszen minden akadályt a gyerekkel együtt ugrik meg. Én is gyakran érzem, hogy még magam is sok vagyok magamnak :) (a másik blogodban írt mai posztod is akár rólam is szólhatott volna), és már most beledöglök abba, amikor látom, hogy a két kisfiam (együtt kezdték most az ovit, 3 és 4 évesen) közül a nagyobbik mennyire nem tud a többiekhez közeledni: a kisebbik úgy jön haza, hogy többen odaszaladnak hozzá, megpuszilgatják, míg a nagyobbik nagyon egyedül van (és persze ő az, aki sokkal "mélyebben" éli meg a világot, iszonyú sérülékeny és érzékeny). Szóval csak azért írtam ezt le Neked, hogy tudd, nem vagy egyedül, csak van aki bevallja, hogy baj van, van aki inkább eltussolja a problémát. Én az előbbit nagyon tisztelem, főleg, ha tesz is ellene. Hosszúra sikeredett a bejegyzés, pedig csak azt akartam mondani, hogy nagyon tetszik, amit és ahogyan csinálsz. Az eszközeid is jók, de már a hozzáállásodért nagyra becsüllek.
üdvözlettel,
Ági
mammka: Jaj, mammka, érzem már mit éltetek át. Múltkor már kiborultam teljesen, mert elbújt, magához hívott és úgy mutatta meg, hogy milyen rosszra minősítették az olvasását. Teljesen tisztában van vele, hogy mi a helyzet, és szörnyen szégyelli magát. Mondtam én mindent, aztán lementem a mosókonyhába bőgni. Mennyi megalázó helyzet ér egy ilyen gyereket még úgy is, ha a pedagógus nem bántja konkrétan. Gondolom, ha a nagyfiadat megkérded az iskolai emlékeiről, nem sok boldog percet tud felemlegetni.
Ágnes: Csak azt tudom mondani, hogy nagyon köszönöm a hozzászólásodat. Igazán szívmelengető volt olvasni.
Drága Doris!Sok erőt kívánok neked!És hát mi mindent meg nem teszünk a drágáinkért,hogy boldoguljanak ebben az életben!Mindent,ami lehetséges...
Ahogy mellette állsz,álltok és szeretitek,elfogadjátok,dícséritek,EZ fogja átsegíteni a sok nehézségen.Bizony kegyetlenül fáj a szülőnek,amikor bántalom éri a gyermekét, Iszonyúan.Ha mi teljes elfogadással szeretjük és segítünk és kűzdünk vele,akkor meg fogja erősíteni a NEHÉZ is.Ezt ma már én látom,annakidején csak tétova lépések voltak egy után még egy és így tovább.És talán én jobban szenvedtem,mint ő,bár ez nem biztos....
Mindenki boldognak szeretné látni. Az iskola csak addig számít, amíg benne vagyunk. Mikor kilépünk belőle, szabad az út, és bármivé válhatunk. De az az idő, amit ott töltünk, mégis meghatározza a viszonyunkat önmagunkhoz, másokhoz, a tudáshoz. Egy gyereknek hiába mondom, hogy bármi lehetsz, ha amúgy nap, mint nap leértékelik (vagy ő magát). Ez ebben a legfájóbb. Nem az a hülye beírás: gyenge.
Megjegyzés küldése