Ember tervez, élet szervez

Tanulságos történet arról, hogyan csinált komplett idiótát belőlem a 8 éves gyerekem, míg én kis híján megőrültem.

Azt hiszem, ideje színt vallani. Mindössze kivártam, hogy mindaz, amire a helyzetek sokasága kényszerített, végül milyen eredményeket szül majd. Elmondom, aztán két napra eltűnök a Szalajka völgyben. Addigra mindenki megemészti legalább az alább olvasottakat.

Mert az ember eltervez valamit, aztán a dolgok valami egészen mást produkálnak. 

Azt sokan tudjátok, hogy tavaly ősszel, mikor besokkoltam a fiam iskolai létezésével kapcsolatosan, nem láttam más lehetőséget a fejlődésre, csak azt, ha valahogy iskola nélkül élhetünk tovább. Emlékeztek biztosan, hogy magányosnak, esélytelennek láttam Bobit és úgy láttam, itthon lenne a legjobb helye. Mindent elterveztem, megszerveztem, az iskola pedig semmiféle akadályt nem gördített elém, így a második félévet már itthon kezdtük. Délelőtt tanultunk, délután ő foglalkozásokra ment, én pedig a munkámat végeztem, majd este hazajöttünk.

Húsvét után nem sokkal az utcán futottam össze az  iskola igazgatónőjével, aki elmondta, hogy valami új rendelet lép jövőre érvénybe, miszerint nem lehet majd senki magántanuló, csak az, aki tartósan beteg. Hm... ez furcsa. Gyors utánajárás után kiderült, hogy ezt a fenntartó döntötte így, azaz csak akkor lehetne tovább folytatni az itthoni tanulást, ha újabb iskolába- városba cibálnám át a gyereket. Ehhez azért már nem fűlött a fogam, hisz nem sokkal azután, hogy Bobi otthon kezdett tanulni, rendszeresen elkezdett bejárni az osztálytársaihoz délutánonként. A kapcsolatai, amik gyakorlatilag előtte nem voltak, most megéledtek és kezdtek fontossá számára válni. Gondolkodóba estem a folytatást illetően, miközben nem is sejtettem, hogy ez a viharfelhőknek még csak az első hulláma.

Ezután a beszélgetés után a családunkban olyan változás állt be, aminek köszönhetően most már betegápoló is lettem, ráadásul hirtelen az egész irodánk gardírozása is a nyakamba szakadt. Mindez egyetlen hét leforgása alatt történt. 

Büszke vagyok magamra, hisz még nem szedek nyugtatót, nem szívok füvet és elmeháborodott sem lettem. Ellenben felül kellett bírálnom a terveimet, céljaimat és a lehetőségeimet. Azon morfondíroztam, hogy vajon tudom- e a fiamnak biztosítani azt a nyugalmat, amire szüksége van a normális tanuláshoz? Képes vagyok- e helytállni továbbra is minden feladatban? Mi az, amit a legkisebb sérülés nélkül feladhatok? Nos, a munkám nem lehet odadobni, mert akkor felkopik az állunk. Egy beteg nagymamát nem hagyhatok segítség nélkül, mert annak is vészes következményei lesznek. Bobi előrejutása ebben a helyzetben csak úgy oldható meg, ha segítséget kérek. És kértem. A pofámról lesült ugyan a bőr, de bizony felemeltem a telefont és segítséget kértem az iskolától. El kell, hogy mondjam, hogy respekt mindenkinek az intézmény részéről, aki ebben részt vett, ugyanis amiképpen a kivételt is segítették, úgy most két nap alatt minden különösebb megjegyzés nélkül a fiam visszakerült az osztályába. Azóta sincs semmiféle negatív vagy pozitív megkülönböztetés, változás pedig annyi, hogy közben volt egy tanárváltás is az osztályban. 

 Hogy mit látok? Nagyon sokat változott a srác. Összeszedettebb, precízebb, komolyabb. Odafigyel a dolgaira, rendezettebbek a holmijai. Normális kapcsolatai vannak, tud kommunikálni és nem tartja magát annyira senkinek és ostobának, mint fél évvel ezelőtt. Úgy látom, elmaradása nincsen, nagyjából a többiekkel hasonlóan haladtunk itthon. A gyengeségei továbbra is megvannak. Ahogy gondoltam is, helyesen írni nem tud, fáradtan pedig semmiféle feladatban nem képes teljesíteni. Jó állapotban, bekapcsolt aggyal viszont úgy, mintha nem is ugyanaz a gyerek volna. 

Összességében előreléptünk. Fogalmam sincs, milyen lesz majd az év végi bizonyítványa, de hogy őszinte legyek, alig érdekel. Jól érzi magát. Szeret ott lenni. Emellett könyveket olvas, amit nem hittem volna még egy idővel ezelőtt. Ő egy jó ember. Értelmes és érdeklődő. Vannak barátai. 

Mivel rengeteg kirándulást kell levezényelnem, illetve vezetnem a következő hetekben, emellett az irodánkat gardírozni, a táborainkat megszervezni és a családomat kézben tartani, nem tudok majd lapbookokat tervezni, kártyajátékokat kitalálni és dizájnolni, gyurmás- ragasztós tanulási projekteken törni a fejemet. Most aztán tényleg magára kell hagynom a fiamat- és a többieket is- mert nem engedhetem meg azt a "luxust", hogy az együtt töltött kevéske időnket tanulással töltsük. Mire pedig ez a nehéz időszak lezárul, vége lesz a tanévnek is (hurrá!). 

És hogy miért mondom, hogy a fiam bolondot csinált belőlem? 

Mikor a döntésemet meghoztam és elmondtam neki, a szája szomorúan legörbült. Felhangzott a jól ismert idegszaggató hangfrekvencián a "vonyítása", amivel jellemzően az őrületbe kerget bárkit. A fejemhez kaptam és váltottam. Gyorsan ecseteltem, milyen örömök várnak majd rá, ha eljő a hétfő, és ő beül a padba. A vonásai ekkor kisimultak, előhalászta a táskáját, és a hétvége hátralévő részét a 8 kilós iskolabatyuval a hátán élte végig. Eközben többször elmondta, mennyire várja, hogy iskolába menjen. Azóta nincs olyan nap, hogy ne kérdezzem meg: Na? Milyen volt? Mire ő: Nagyszerű nap volt ma is! Ilyenkor azon tűnődöm: Hát ezért volt ez az egész? Ezért küzdöttem és erőlködtem mindenkivel szembe menve? Ezért? Vajon Bobi eljutott volna idáig, ha ez a 3 hónapos pihenő nincsen? Feloldódott volna végül, vagy kínlódtunk volna továbbra is? És én? Az én lelkiismeretem nyugodt lett volna, ha nem próbálok meg mindent? Fogalmam sincs. Az Élet így alakult, így döntött, ezt hozta. 

Én holnap elutazok, hogy a munkámat végezzem, miközben a gyerekeim teszik a dolgukat. Remélem legalább akkora vehemenciával, ahogy én teszem az enyémet.

És hogy mi lesz a bloggal? Talán kicsit átalakul, de remélhetőleg ez inkább előnyére fog válni. Most a nyári időszakban inkább sztorik, gyerekszájak, játékok, kirándulások, nevelési ötletek várhatóak, akit azonban a tanulási segédanyagok érdekelnek, nézelődhet ITT és ITT.