Változik a gyerek- De nagyon!

A fiam 12 éves. Valaha (úgy tíz évvel ezelőtt) még úgy volt, hogy együtt deleltünk és ő csak akkor tudott elpihenni, ha az arcomat csipegette és simogatta. Ettől nekem folyton kiütések jelentek meg a bőrömön, amiket én nagyon büszkén viseltem, mert ékes bizonyítékai voltak annak, hogy a fiam rajongásig szeret engem. Ma már a beszélgetés is elég nehezen megy vele. Most például valami elmélyülős- lélekemelős- imádkozós kiránduláson voltak.
Mindenféle elfoglaltságaim miatt nem nagyon látom át az ő vallásos iskolájának a szokásait és értékrendjét. Őszintén szólva valamikor azért írattam ide, mert azt gondoltam, a felvételi, valamint az iskola jó híre biztosíték lesz majd arra, hogy a tehetsége táptalajt és megbecsülést kapjon és ennek köszönhetően kivirágozzon. Hogy a talaj sivárabb- e a vágyottnál, vagy az öntözés hiányos, azt nem tudom- lehet, hogy a magocska csírázik az elvártnál nehezebben-, de tény, hogy a  fiam ambíciói lassan eltűnnek, lelkesedni pedig rég nem lelkesedik semmilyen tantárgy iránt. Viszont a társaság és a programok jók, úgyhogy ambíciók nélkül is szeret ide járni.

Itt van mindjárt ez a kirándulás. Elmennek reggel, majd imádkoznak, játszanak, együtt vannak. Aztán hazajön, én pedig próbálok megtudni valamit arról, mi minden történt vele a nap folyamán. Ő azonban úgy pattint le magáról, mint valami tolakodó kis hangyát, amelyik összemássza az ember kabátját. Nem, nem azért, mert nem szeret… egyszerűen csak azért, mert én olyan nagyon nyüzsgős, meg lelkes vagyok. Túlságosan érdekel minden. Meg a hülye kérdéseim is az agyára mennek. Tényleg, mit is akarok a kérdéseimmel és az ambícióimmal?:

- Na? Milyen volt a kirándulás?

- Annyira nem volt jó. Néztünk valami filmet.- Itt belelkesülök:

- Filmet? Milyen filmet?

- Volt egy amerikai fociedző- tudod, van ez az amerikai foci… Tudod?- Gyanúsan néz rám, én meg gyorsan szóelemzést csinálok az amerikai foci, illetve az amerikai foci közti különbségeket illetően, s mikor rájövök, mennyit számít egy aprócska hangsúly elhelyezése, magabiztosan bólintok:

- Tudom.

- Na, Olyan edző. Folyton elveszítette a meccseket, aztán kérte Istent, hogy nyerhessen, és akkor nyert is hamarosan.

Basszus! Pont az a legnagyobb bajom, hogy mióta ide jár, mintha elveszítené az ambícióit. Mintha jönnének afféle tapasztalatai, hogy egyszerűbb „megúszni” a dolgokat, mint komolyan venni a tanulást! Erre még Isten is arra tanítja, hogy elég imádkozni és az majd mindent megold. Nem tudta volna Isten arra biztatni azt az edzőt, hogy fusson a csapat néhány hosszal többet a stadion körül? Tudod, a küzdés szelleme! Az akarat ereje!

Aztán folytatjuk az eszmecserét:

- Csak film volt?

- Nem, előadtunk néhány színdarabot is.

Erre megint izgalomba jövök, hisz pár éve, mikor még én rendeztem gyerekeknek színdarabokat, azokkal országos fesztiválokat nyertünk. Na, mégiscsak van ebben a gyerekben valami belőlem- gondolom boldogan.

- Milyen darabot adtatok elő? Mi voltál benne?

- Hát ilyen bibliai történeteket adtunk elő, és én egy tanítvány voltam. Jakab tanítványa. Nem kellett szólnom egy szót sem.

- Nem? - Itt kissé lelohadok.

- Az a helyzet, hogy leginkább fal szerettem volna lenni, vagy ajtófélfa, de azt nem engedték.

Jó. Akkor itt szintén berekesztem a témát, mivel semmi kedvem belemenni egy olyan fertelmes észosztásba, ami úgy kezdődik, hogy „De márpedig édes fiam…”, majd úgy folytatódik, hogy „Nem lehet az életet így felfogni és megúszni mindent, és szeretném már látni, hogy odateszed magad valamihez amúgy tisztességesen”. Nem megyek bele ebbe, mert ennek mindig az a vége, hogy legközelebb még ennyit sem mesél el, mint ma. Témát váltok.

- Volt még valami érdekes?

- Számháború.

- Óóó, hát az vicces lehetett! Elképzellek benneteket, ahogy a térdig érő fűben vágtattok, miközben üvöltve olvassátok le egymás homlokáról a számokat... Remek móka lehetett!

- Nem úgy volt. Mivel sokaknak hosszú a haja … Tudod, az emo- s divat miatt… Tudod?- Megint gyanúsan néz, én meg bólogatok. Hooogyne tudnám?! Emo- s, aki nem lát ki a haja alól, a feje búbján törpesapkát hord és a nadrágja lecsúszik a térde alá.- Szóval a divat miatt a mellünkre kellett tűzni a számokat, mi meg hasra feküdtünk a földön és megvártuk a csata végét.

Nincs mit hozzáfűznöm. Már a számháború sem érdekli. A színjátszás is fárasztja. Évek óta nem bújt mellém, hogy csipkedje az arcomat elalvás előtt. Annyira megváltozott ez a gyerek! Talán valami történt vele?

- Mi van hangoddal? Megfáztál?

- Nem, nem fáztam meg.

- Dehogynem, teljesen be vagy rekedve. Fagyiztál? Fogadjunk, fagyiztál hazafelé!

- Nem fagyiztam.

- Akkor mitől vagy ennyire berekedve?

- Attól, hogy mutálok.